Nos, teljesen egyetértek azzal, amit a HVG  leközöl a következő cikkben: Egészen más okozza a magányt, mint eddig hittük. A magányos emberek gyakran nem azért magányosak, mert baj van velük, és hiányoznak készségek, hanem éppen fordítva: pontosan érzékelik mások érzelmeit és reakcióit. Véleményem szerint – továbbfűzve a cikket, amiben ez nincs benne – a magányos (-nak tűnő) emberek olykor jobban érzékelik az emberek játszmáit, mint a nem magányosok, és halkan kínzó érzés a lelküknek részt venni ezekben, ezért jobban szeretnek egyedül lenni a hiteles saját terükben, vagy olyan emberekkel kapcsolódni, akikkel úgy érzik, hogy kölcsönösen a valós önmagukat élhetik meg. Azt gondolom, a lélek szuverén joga így tenni. Az ilyen embereknek azt a megoldást nyújtjuk, hogy olyan társas eseményeket szervezünk, ahol játszmák nélkül, hitelesen lehet együtt lenni, és élvezni az ilyetén kapcsolódást. Ez egy teljesebb emberi létforma és együttléti, együttműködési kultúra kicsíráztatása és meggyökereztetése a világban. A magány ilyen esetben tehát: egy normális psziché ébredése egy tisztább és mélyebb emberi világ irányában. Ezzel együtt a magány oka lehet klasszikus klinikai probléma is, tehát trauma, személyiségzavar, vagy pszichózis is. Fontos tehát az emberekhez integratív módon közelíteni: mind a magasabb képességek világát, mind a lelki problémák világát ismerni, különben a magasabb képességeket lelki bajjá silányítjuk, ami lelki vétek szerintem az emberek ellen. Vagy épp fordítva: bármiféle furcsává tevő másságot spirituális fejlettségnek gondolni, ami valós lelki baj esetén spiri-romantikus jóindulatú, de tanulatlan benézés lehet.