Miért lettem pszichológus

Ebben az írásban azt osztom meg, hogyan lettem pszichológus, és mi minden járult ehhez hozzá. Az életutam inkább sorsszerű, és kanyargós semmint tervezett és egyenes vonalú. Végig ott volt egy kibontakozó elhívás. Emiatt izgalmas, ugyanakkor lassan beinduló volt. Ki kellett bírni 10-15 év karrierbéli bizonytalanságot. 1975-ben születtem, a vízöntő jegyében, a vízöntő korszakában. Huszonhét éves koromig nem indult be semmi és nem tudtam mi lesz az életemből. Ugyanakkor tele voltam addigra élményekkel, tapasztalatokkal, vágyakkal és víziókkal, amik ezután értek össze és adják ki azt, amivel ma foglalkozom. Jelenleg 40 éves vagyok, így tán időszerű is kicsit megállni és visszatekinteni. Amivel ma foglalkozom abban nem csak a szakmai képződés nyomai látszódnak meg, hanem magánéleti történések is. Ugyanis a lélek nem válogat: akár magánéleti, akár szakmai, ami történik vele az lenyomatot hagy benne és a végén összeállva egységesen fog belülről hatni.

Ili néninél büdös volt és a felnőttek nem mondanak igazat (1981)

hiding2Gyerekkoromban hat éves koromban egyszer átmentünk apukámmal a szomszédba, ahol Lajos bácsi és felesége, Ili néni lakott. Baromi büdös volt Ili néninél, ezért azt mondtam: “itt büdös van”. Apám lefagyott, Lajos bácsi zavartan heherészett, Ili néni pedig elfehéredett, rosszul volt, és némán meredt maga elé.  Ekkor azt mondta apám, hogy nem szabad ezt mondani Ili néninek. Akkor meg voltam győződve, hogy Ili néni szegény beteg, azért nem szabad ezt mondani. Később kiderült: nem beteg, csak felnőtt. És a felnőttek azt hiszik, hogy nem bírják az igazmondást és hazudniuk kell egymásnak, hogy boldogok legyenek. Akkor rájöttem, hogy mi gyerekek vagyunk az erősek és a felnőttek gyengék, mert ők nem bírják az igazmondást, mi meg igen, nem félünk tőle. A felnőttek a komfortos tettetést szeretik, mert félnek egymástól.

Noha később is próbált lenevelni az igazmondásról sok mindenki, végül azt a szakmát választottam, ami szinte az egyetlen a társadalmunkban, ahol legálisan igazat lehet mondani: szóba álló és a belső élményvilágot megnyitó, felemelő, megértő és megosztó tereket és csoportokat tartok normális embereknek, egyre tágabb és nagyobb körökben: pszichológus lettem. Nem adtam fel azt, hogy igazat mondani jó, és abból élek, hogy újra tanítom beszélni a felnőtteket, amitől azok jobb kapcsolatban lesznek egymással, mint azok, akik sokat takaróznak. Külön módszereim és technikáim vannak, hogy hogyan vezessek el egy felnőttet végül oda, hogy végül elmondja magának és nekem azt, ami ténylegesen benne van.

Társadalmunk mély problémáját mutatja, hogy külön szakma és intézmény kell az igazmondáshoz, és hogy „terápiának” kell nevezni azt, ha valakit segítünk igazat mondani!

Ha felnőni annyit jelent, mint az idő nagy részében tettetni és keveset beszélni őszintén, akkor örömmel jelentem, hogy ebben sosem nőttem fel teljesen.

Kuba: 7 évesen Havannába költöztem (1982) 

Hét éves koromban a család úgy döntött, hogy elfogad egy állást Havannában, így azon szerencsés szocialista korszakbeli család voltunk, akik el tudnak menni egy távoli tájra, ahol meg lehet tapasztalni egy jelentősen eltérő éghajlatot, kultúrát, gondolkodásmódot és mentalitást. Két évet éltünk ott. Ez az időszak pozitív és meghatározó volt a számomra. 

4.1.1
4.1.1

Beavatást nyertem a globális életérzésbe, megéltem milyen a Föld lakosának lenni és szeretni más népeket. Egy hétévesnek ez könnyű, mert nyitott szívű és fogékony. Kubában pedig könnyű volt beleszeretni a világba, hiszen jókedvűek voltak az emberek, szeretetteliek és nyitottak. Mindehhez állandóan 25-30 fok volt, és gyönyörű pálmafák, fehér homok és tengerpart. Aztán betettek az iskolába és a helyi gyerekekkel jártam az általános első két osztályát, ezért meg is kellett tanulni gyorsan spanyolul. cuba5Belémépült a globalitás, a népek közötti tolerancia és egységkeresés, a kulturális sokszínűség támogatása, és a nemzetközi „global citizen” életérzés. Nem volt visszaút: nem lehetett többé úgy tenni, hog a világ az csak Magyarország. Tudtam: a világ egy egyenlő hely minden nép számára, és hogy milyen színes és sokféle, és a mi kis világunk egy kis alternatív valóság a sok közül. Azt is tudtam, hogy egyszer majd visszatérek és sokat akarok utazni, mert fenn akartam tartani ezt a felébredést és identitást, a földlakó érzést. Ebben ugyanis én nem a túrista hedonizmusát élem meg: hanem a mély emberi humánusság érzését. Utazni utána nem volt más, mint tiszteletet kifejezni más népek előtt és kifejezni az örömöt, hogy vagyunk. A megfelelő lelkületű utazás az élet ünneplésévé válik.

 Az is pszichológus lesz, akinek nincs baja, és aki jobban érzékel, mint a többiek

Természetesen nem közvetlenül Ili néni miatt lettem pszichológus, ez csak egy markáns emlék volt arról, milyen kitekert a felnőttek realitása. Nem azért lettem pszichológus, mert valami bajom volt és azt akartam meggyógyítani. Belső képességek, külső életesemények és talán a sors hajtott erre. Hadd kezdjem azzal, hogy bemutatok három tévhitet, amely a laikusok körében él a pszichológusról, amit most igyekszem eloszlatni, illetve bepontosítani.

  1. Aki pszichológus, annak magának is gondja van, és azért megy annak valaki, hogy önmagát gyógyítsa meg. A normális ember önmaga megoldja a problémáit, ha egyáltalán vannak neki, és nem megy sem pszichológusnak, sem pszichológushoz.

  2. A pszichológus az elmezavarosokkal foglalkozik, azokkal, akinek valamilyen lelki baja, vagy elmezavara van.

  3. A pszichológus azt kérdezi: “akarsz róla beszélni?”

Kezdjük visszafelé.

  1. A pszichológus azt kérdezi: “akarsz róla beszélni?” – tévedés: mást kérdez

Ha kíváncsi vagyok egy témára a másik embernél, akkor rákérdezek. Nem kérdezem sosem, hogy akarsz-e róla beszélni, mert azzal előfeltételezem, hogy esetleg nem akar. Eleve rákérdezek arra, amiről szeretném, hogy beszéljen, és ha nem akar, majd mondja. Egyik alapelv, hogy a feltett kérdésnek meg kell vizsgálni a sugallt előfeltevését, és olyan kérdéseket teszünk fel, amelynek az előfeltevésébe nem építünk kudarc lehetőséget. Ezért ez a kérdés pl. pszichológiai rossz, nem használom.

  1. A pszichológus az elmezavarosokkal foglalkozik.” – tévedés: a normálisokkal és spirituális ébredőkkel is

A pszichológus orientációjától függően különféle ember csoportokkal foglalkozik. A klinikus a mentális zavarosokra van kihegyezve, más pszichológus a normál embert kíséri a hétköznapi ügyeiben, azon embereket, akik rájöttek, hogy milyen jó egy ügyes másikkal átgondolni a dolgaikat, mert úgy többre jutnak, mint egyedül. Ehhez kell egy érettség, hogy az ember rájöjjön, hogy normál emberként is ismétlődő mintái, körei vannak, és ez körben jár. Ez mindenkivel így van, s emellett még lehet viszonylag sikeres életet élni. A lelki munka nem csak az életben szerzett sikerért van, hanem a belső önazonosság (hitelesség) eléréséért, a jobb lelki önmenedzsmentért és a jobb emberi kapcsolatok megteremtéséért. Ezen túl olyan dolgokat tudunk megtanulni önmagunkról, amit sem magunk, sem a barátaink, rokonaink nem tudnak rólunk és az emberi működésről.

Tulajdonképpen abszurd, hogy pont a két legfontosabb dologról nem tanulunk az életben: önmagunkról és a kapcsolatainkról.

Az őskorban az ősember nem tanult sem a testről (élettan-anatómia), sem az egészségről, nem tanult meg fogat mosni, zuhanyozni, higiénikusan főzni, tisztálkodni és öltözködni. Mégis élt. Ma civilizálatlannak tartanánk, ha valaki nem öltözködne, mosakodna, és az út szélén egy bottal széttépne egy rókát és puszta kézzel a földről megenné. Ahogy egykor az élet fizikai részéhez nem kellett extra tudomány, mert természetes volt, úgy ma is ezt hiszik az emberek önmagukról, a kapcsolatokról és a lélekről. Minek ahhoz tudás, magától van, magától megy, ösztönösen nyomjuk és kész. Igen, úgy is lehet élni. És civilizáltabb az önismeret, emberismeret, a kapcsolati világ ismerete, a lélek élettanának és anatómiájának az ismerete. Ráadásul nagyon érdekes. Talán a jövőben ez is annyira beépül majd, hogy már nem egy külön tevékenység lesz, amit csak pár ember vesz igénybe, hanem az élet természetes részévé válik.

  1. Aki pszichológus, annak magának is gondja van, azért ment annak; aki normális, az nem megy annak.” – tévedés: az is lehet pszichológus aki alapvetően jól van, és van egy extra képesség vagy elhivatás benne

Én normális vagyok, és nem volt sosem mentális zavarom és ilyetén gondom. Mégis pszichológusnak mentem. Sőt, azt gondolom, nem hogy bajom lett volna, hanem vannak bizonyos extra képességeim, amik errefelé tereltek: finomabban érzékelek, jobban látok emberi helyzetekben (hogy mi történik), mint a normál átlag populáció. Nem volt sosem elmezavar nálam, sem klinikai lelki probléma. Nem volt semmilyen extra gyerekkori trauma, anyám szeretett, noha apám nehéz személyiség volt, de ő is szeretett és sosem emelt kezet rám, nem üvöltözött velem. Nem azért mentem tehát pszichológusnak, mert baj volt és azt akarom feldolgozni így. Fordítva történt. Gyerekkoromban láttam a normális felnőttek álarcait, láttam az érzéseiket, láttam, hogy azt sosem mondják ki, láttam, hogy megjátsszák magukat, és azt vártam, hogy ez elmúljon és önmaguk szerint szóljanak egymáshoz, és mondják ki, ami bennük van. Azt vártam, hogy azt mondják, ami bennük van, és őszinte értetlenséggel álltam, hogy “de miért nem azt mondja”? Emlékszem arra is, hogy őszintén vártam, hogy jó, ha most nem is azt mondja, na de akkor mindjárt azt mondja majd, ami benne van. És nem. Ma már megszoktam és tudok így élni, a szerepszemélyiséget használva, sőt olykor jó is, nem kell mindenkivel minden pillanatban a legbelső hiteles énből beszélni. Huszonévesen ugyanis évekig arra törekedtem, amikor berobbant az önismereti csoportozás, hogy mindig hitelesnek lenni, és megpróbálni a többieket is rávenni erre. Ma a kettő szintézise elégségesen jó. Tudni jól társadalmi szerepszemélyiségezni is – hiszen az a kapcsolódási interface az idegenségből a személyességbe haladás útján, és nem mindenkivel kell eljutni nagyon személyesbe, a teljesen hitelesbe. Viszont kell egy kör, ahol teljesen önmagad és hiteles lehetsz, különben egy halott életet élsz lelkileg. Kincs tehát megtanulni a hiteles kommunikációt, az őszinte önmegfigyelést, megtudni mi megy bennünk, és azt pontosan és harmonikusan képesnek lenni megosztani, megbeszélni egymással. Ez nem része a normál kapcsolati kultúrának és a közvalóságnak. A tévében a filmekben nem azt látod, hogyan kell hitelesen beszélni és kapcsolódni, hanem azt, hogyan kell játszmázni és veszekedni. Ezt teszik elénk mintának. Ez a hivatalos közvalóság.

mask_bandage_beautiful_lace_83788_3840x1200

Nos, tehát nem azért lettem pszichológus, mert trauma ért, hanem mert maradt bennem egy igazság érzet a gyerekkori látásból és nem adtam fel. Kamasz koromban sok barátom feladta és emlékszem, amikor elkezdtek a felnőtt sémák szerint válaszolni nekem ahelyett, ami bennük volt. Elindult egy elidegenedés önmaguktól és egymástól. Őrület volt látni, mintha a haverjaim robotokká kezdenének válni. Az oké volt, hogy adott társadalmi helyzetekben szerepeket játszunk, ami rémisztő volt (az élet, a lélek elvesztésének tűnt) az az, hogy beleragadtak és szinte csak az volt. A szerepekkel azonosultak.

De nem is emiatt lettem pszichológus, ez – és a gyerekkori megfigyelések – inkább csak adalék volt, előkészület arra, ami később bontakozott ki. Ehhez több más szál vezetett el.

A közvetlen ok az volt, hogy gimiben, úgy harmadik körül el kellett kezdeni azon gondolkodni, hogy hova menjek egyetemre. Igazából nem éreztem egyiket sem motiválónak. Nézegettem a Felnőttképzési Tájékoztatót. Szörnyű élmény volt! Olyan élmény volt, mint szürke homokba harapni. Megértettem ésszel, hogy jó, ha az embernek diplomája van, csak semmi nem érintett meg, semmi nem vonzott.

A zenekari évek: megtanulni a tömegek tudati élményét vezetni (1991-96)

mark-knopfler-corbis-630-80
Dire Straits a csúcson a nagy slágerükkel: Money for Nothing. A képre klikkelve elindul a videoklip

Akkoriban a gimi mellett zenéltem (13 éves korom óta gitározom és éneklek), így a Zeneművészeti Főiskolán gondolkodtam gimi alatt. Rocksztár akartam lenni, az tűnt az egyedüli értelmes dolognak akkor. A nagyszínpadokon a közös zenei élménynek magukat átadó pop-rock zenészek világa babonázott meg, és azt szerettem volna átélni. Leginkább a Dire Straits babonázott meg, amellett, hogy sokat hallgattam az albumaikat, sokszor végignéztem a nagykoncertjeiket is videón. Az albumok hallgatása egy kontemplációs ülés volt. Egyedül voltam otthon, betettem jó minőségben és teljes figyelmemmel hallgattam. Nem csináltam semmi mást, csak azt hallgattam, megfigyelve, átérezve és átélve a zene minden rezdülését és a szöveg elképzelését. Abban éltem. Emellett a koncerteket sokszor végignézve egyszerűen elkápráztatott a Mark Knopfler (a fronténekes-gitáros) személyisége, és stílusa. Vagy négy-öt éven át kontempláltam ezen az emberen és a zenéjén. Figyeltem, mit és hogyan csinál a koncerten az emberekkel. Olyan lazán ált a színpad közepén, egyszerű farmerben, mint aki nem törődik azzal, hogy mit gondolnak róla. A hangja is átmenet volt az éneklés és a beszédbeli mesélés között (az egyik példaképe Bob Dylan volt – írja a Dire Straits biográfia könyvben). A gitárjátéka roppant kifinomult, érzékeny, tudatos és eredeti volt. A húrokat ujjal pengette (az elektromos gitáron), nem pengetővel (ahogy az a tipikus), amitől egy kifinomultabb kapcsolata volt a húrokkal, a bőre és az ujj finom mozdulatai közvetlenebbül tudtak önkifejeződni a hangzáson át. A többi zenész is hiperprofi volt, ugyanakkor érzékeny, összehangolódott, és ahelyett, hogy mindenki minden billentyűt egyszerre nyomott volna le, mint a tankok, mindenki a saját hangszerén csak pár hangot szólaltatott meg egyszerre, és azok összjátéka adta ki a teljes és kifinomult összjátékot. A szövegeik is baromi jók voltak. Knopfler volt a hiteles ember, aki önmaga tudott lenni. Tulajdonképpen Mark Knopfler bőrében akartam érezni magam a Wembley-ben. És persze nem csak önmagukban álltak ott a zenészek a színpadon, hanem az embereknek adtak élményt. Nemhogy élményt, hanem lelki vezetést. Tudati folyam vezetést, lelki élmény vezetést. Azt éreztem, hogy ez egy mágikus egységélmény lehet a zenészek és a közönség között. Ma azt érzem sok nagykoncerten, hogy olyan üzleti és technicizált lett. A nyolcvanas években a hőskorszaka volt a dallamos könnyű rock zenekaroknak, szinte azt mondhatnám, hogy bizonyos értelemben a spiritualitás azokon a színpadokon zajlott, világi formában. Olyan hitelesség, kreativitás, flow és “varázslás” ment ott, amit ma a wilberi hatos és tán kicsit a hetes szintekkel jellemezhetnénk. A másik nagy “elvarázsoló”, amit követtem, az a Pink Floyd volt. A kedvencem a pompeji koncert videó volt, elképesztő (Pink Floyd at Pompei). A csúcs benne a “Set the controls of the heart of the sun” című számban, ahogy Roges Waters belesikolt a mikrofonba fél percent át. Minden formát felrúg és mélyről önmagát adja. A másik csúcs a Shine on you crazy diamond című dal bevezetője, ami hét perces, mielőtt az első versszak megszólal. Az egy meditáció. Tökéletes élmény volt.

bence_aktiv_zona_korszak_1993
Az első zenekarommal az Aktív Zónával, 19 évesen 1994-ben. A képre klikkelve elindul a videoklip: a „Bennem Élsz” című számunk (zeneszerzés, szólógitár: Gánti Bence, szöveg és ének: Légrádi Gábor, basszgitár: Lőrincz Szabolcs, billentyűk: Szabó Gergő, dob: Czifra Zoltán).

Mindezek közben nem tétlenkedtem: elkezdtem megtanulni ezeket a zenéket és zenekart alapítottam 16 évesen. Onnantól 8-10 évig zenekaroztam. A poén mindig az volt, hogy “na, ha majd ott leszünk a Wembley-ben”. A Wembley a legnagyobb stadion Londonban, és a legnagyobb zenekarok koncertjei történnek ott. A Wembley-ben koncertet adni volt az elképzelhető szakmai csúcs a zenekarok világában. Ehhez képest a gimi szertárában találtuk magunkat, majd felküzdöttük magunkat az ének-zene terembe, ahol a próbákat szerveztem. Ezután jött a gimi színpada, az első fellépésünkön 200 ember jelent meg, ami akkor nagy szó volt. Majd más gimikben is felléptünk. Ezeket én szerveztem, gitáros, dalszerző, vokalista, zenekarvezető és -menedzser voltam. A gimikből kijutottunk az “utcára”, azaz rock kocsmákban folytatódott a zenélés, s végül a budapesti és vidéki éjszakai pop-rock kocsmák szereplőivé váltunk Aktív Zóna néven. Ezután ezt a zenekart feloszlattam, ami tán máig fáj mindenkinek abból a csapatból. Volt egy belső önfejlődési hajtóerő, ami mindig erősen, meredek pályaívvel hajtott előre és néha hamar hoztam olyan váltásokat, amit az emberek nem értettek körülöttem. Csak éreztem, hogy “lépni kell” és mindig tudtam az irányt, ilyenkor megszületett egy mélyen motiváló következő vízió.

1502230_479535055499838_845036448_o
Éliás Gyula Jr. – akivel a második fő zenekaromat alapítottam meg, az Éliás Project-et 1996-ban. Ezzel áttértem a táncolható, penge funky stílusra. A képre klikkelve elindul egy Éliás videoklip!

Ez az volt akkor, hogy összeálltam az Éliás Gyuszival, akit a legjobb énekesnek tartottam, ő meg engem a legjobb gitárosnak. Gyuszi nem akart váltani (egy hozzá képest gyengébb bandával játszott) és rábeszéltem, hogy most már jobb zenészek kellenének neki. Így megalapítottuk az Éliás Project zenekart, ami gyakorlatilag a fiatal (akkor huszonéves) Bence-Gyuszi tengely volt, kiegészítve profi zenészekkel (a negyvenes-ötvenes éveikben). Gyuszi apja (“Éliás Disco”) híres diszkós volt és mindenkit ismert. Gyuszi a zenészek, koncertszervezők, fellépő művészek világában nőtt fel, és az akart lenni, de anyja azt erőltette, hogy fodrász legyen. Beszéltem az anyjával és beszéltem Gyulával is, motiválva őket, hogy higgyék el, Gyulának énekesnek kell lennie, nem fodrásznak. A hatásomra Gyula belement, hogy normális zenekart csináljunk és rálépett ő is a profivá válás útjára. A Takács Tamás basszgitárosa és szaxofonosa, a Padödö billentyűse lettek a zenekarunk tagjai, és olyan profin nyomták (sok éves szakmai rutinnal, húsz évnyi főállásbeli zenészi múlttal), hogy meredeken húztak felfelé minket is – engem mint gitárost, Gyulát mint énekest. Ez volt a profi korszakunk. Gyakorlatilag bármilyen számot bedobtunk a térbe, azonnal nyomták, gondolkodás nélkül, minden rögtön megszólalt, csak bele kellett állni és nyomni. A korábbi zenekarainkban sok időt töltöttük azzal, hogy kitaláljuk hogyan is kell lejátszani egy melódiát, számot. Itt nem, egyszerűen szinte próba nélkül rögtön mentek a dolgok.

A mai spirituális énekkörök vezetésekor számos dolog a zenész éveim alatt beépült készség, a zenekari együttjátszás, a zenekar vezetése és szervezése, valamint a hallgatóság tudati vezetése terén.

A géppontos precíz ritmustartás, amire egy zene épülhet, a tiszta dallamvezetés, a beerősödés, lehalkulás, felgyorsulás-lelassulás dinamikái, a ráérzés a közönségre és az előbbi faktorok rájuk szabályozása, az együtt áramlás a zenélésben zenészekkel és a tömeg hangulattal itt alapozódtak meg. Közben elmentem hangképzésre is egy operaénekeshez, aki megtanította a hang megnyitását, a tiszta (nem hamis) éneklést, így a gitározás mellé megtanultam énekelni is. Ugyanakkor valami elkezdett hiányozni, valami nem volt teljes. Ez két szálon csúcsosodott ki. Az egyik egy fellépés volt a miskolci arénában, a legnagyobb fellépésünk az Éliás Projecttel. Paradox módon ez a nagyszínpad volt a legkiábrándítóbb élmény lélektanilag, pedig azt hittem az lesz a legteljesebb lelki élmény.

A Wembley-t sosem értem el, de mára értem, hogy amit abban kerestem, az végül is meglett, csak másképp. Az ember lelki élményeket keres ilyen kivetített fizikai helyzetekben, és néha másképp jutunk el oda, mint ahogy az tűnt egy korábbi életszakaszban.

Közgáz, zeneművészeti, vagy pszicho-szak?

Picit vissza az időben három-négy évet. Amikor azon gondolkodtam hova menjek egyetemre és a Zeneművészetin gondolkodtam, akkor még három hatás ért. Az egyik az, hogy majdnem az egész családom azt akarta, hogy a Közgázra menjek. A jó élet, az üzleti élet céljából. A pénz nem vonzott. Az nyomasztott, hogy fogok megélni, de hiányzott belőlem az az érzés, hogy “pénz kell”, vagy hogy “pénzt kéne keresni és abból majd minden élvezetet megveszek”, vagy hogy “pénz kell, mert biztonság kell”, stb. Egyszerűen nem érdekelt a pénz és a pénzszerzés. Picit nyomasztott, hogy hogy lesz így akármi is az életemben, megélhetés, függetlenedés a szülőktől, önálló felnőtt élet, mégis erről rendre elfeledkeztem, és kitöltött a lelki élettel, zenével, belső élményekkel való foglalkozás.

pszichologia
Pszichológia – hogy működik az ember?

Éreztem én is, hogy a zenélésből nem lesz olyan jó életem, mintha a Közgázra mennék. De valahogy a lelkemet nem töltötte be sem a matek, sem a fizika, sem a Közgáz és az irodai munka gondolata. A másik hatás az volt, hogy apám emberismerettel foglalkozott. Noha ő nem volt pszichológus, de érdekelte a pszichológia és valamiért azt látta bennem, hogy ez nekem való. Ő javasolta, hogy odamenjek. Ekkor elkezdtem kóstolgatni milyen is a pszichológia. Mindez a zenélés és gimi mellett történt. Egyrészt a gimiben volt egy pszichológia fakultáció, amire feliratkoztam. Ez azt jelentette, hogy heti egyszer volt egy tanóra, ahol egy öreg pszichológus bácsi előadott klasszikus tankönyvi pszichológia témákat. A bácsival jóban voltam, de baromi unalmas volt, amit előadott, száraz kísérleti lélektant. A fazon is olyan volt, ami nagyon messze állt a számomra vonzó szerepmodelltől. Egyszóval baromira nem olyan akartam lenni, mint az az ember. Egy nyugdíjas, megfáradt embert láttam, nem sok élvezettel az arcán, fehér köpenyben, mint egy laboráns, unalmas témákról beszélve. Ez a pszichológia számomra lélektelen és öreg volt, nagy ellentétben a zenélés érzelmi mélységeivel és élvezetével és a friss fiatalsággal. A bácsival jóban voltam, kedves, szeretetteli kapcsolat alakult ki köztünk, nem is a pszichológiát néztem egy idő után, hanem a kapcsolatot az emberrel és azért figyeltem, hogy legyenek jó percei, örüljön és átérezze azt, hogy valakit érdekel az, amit adni akar. Ezért tanultam meg azt a pár alapdolgot, amit leadott.

Elvégeztem apám grafológia tanfolyamát (1992-94)

write-love-letterEzzel párhuzamosan zajlott a grafológiai élet is. Apám ekkor grafológiával foglalkozott, és egy iskolát nyitott (az Első Magyar Négyéves Grafológusképző Iskola), amiben felnőtteket képzett grafológiára. Létrehozott egy új, rendszerszemléletű grafológiát, amelyben integrálta az addig elkülönülten, önállóan létezett grafológusokat. Beszerezett Németországból klasszikus nagy műveket, az ő grafológiai könyvtára volt a legerősebb az országban. Meghívott, hogy végezzem el a suliját, így azt is elvégeztem 17-18 éves koromban (1992-93) és utána még egy év mesterkurzust a legjobb tanítványai szűk körével. Amiket tanított, az tetszett, hiszen élvezetesen és teljesen magával ragadóan tanította a csoportot. Magas szellemi szárnyalás volt minden előadás, ugyanakkor valamiféle emelkedettség, erő, szeretetáradás is jelen volt mindig. Olyan volt, mint valami varázsaltos mesébe lépni, ami beszippantott, és így természetesen szívtuk magunkba a tudást. Lelkesedtek érte és szerették a tanítványai.

Ott több pszichológussal és alternatív lelki segítővel megismerkedtem, és elkezdett természetessé válni, hogy ilyen körökben mozgok. Gyakorlatilag onnantól kezdve (23 éve) a mai napig ebben a világban élek, a pszicho-spirituális lelki fejlesztés világában, ebbe nőttem bele. Apám iskolájában három évet töltöttem (ekkorra két évesre zanzásította a négyet és utána volt még egy egyéves mesterkurzus).

Az emberismeret: ránézni és tudni mi megy benne

Közben nézegettem apám könyvtárát, amiben nagyon érdekes emberismereti könyvek voltak. Azt éreztem, hogy szeretném tudni ezeket, szeretnék tudni mindent az emberekről. Ekkor nem gondoltam azt, hogy emberekkel akarok majd foglalkozni, sőt, kifejezetten idegennek éreztem a pszichoterápiát, azt gondoltam, hogy az a pszichiátriai osztályok tevékenysége elmebetegeknek. Ez – noha tisztelettel gondoltam rá – nem érdekelt, ugyanis magamat egy életerős, pozitív jövő orientált egészséges lelkű embernek tekintettem, és a családban sem volt elmebaj, vagyis sem személyes érintettség, sem környezeti tapasztalat nem volt, ami okot adott volna erre az érdeklődésre. Pusztán annyit szerettem volna, hogy mindent tudjak az emberi lelki működésről, egyszerűen izgalmas és érdekes volt. Ahogy más fiúkat a kütyük belseje érdekelte, engem az egészséges, normális emberi psziché működése.

Szerettem volna tudni úgy ránézni egy emberre, hogy szinte mágikusan tudom, hogy mi van benne.

Ez persze teljesen lehetetlennek tűnt, mégis ez volt a vágy. Apám világa non-konvencionális volt, kissé elvarázsolt, ezekkel a könyvekkel, ezzel az érdeklődéssel, ezekkel az emberekkel. Mivel szüleim elváltak kiskoromban, két hetente hétvégén voltam apám világában és néha hétközben egy estét a grafo suliban.

vision1

Végül mára megvalósult az, hogy ha ránézek egy emberre és egy tudatos döntéssel belefigyelek, akkor ki tudom olvasni, hogy mi megy benne. Kialakult egy emberismereti tudás és olvasás az emberekben, ami az ötvözete a tudásnak és az intuíciónak, ami idővel fejlődik. Nem úgy valósult meg, hogy kiolvastam sok könyvet, hanem úgy, hogy kiolvastam pár fontosat, illetve összeszedtem egy tudás anyagot, és ami még fontosabb: rengeteg órát töltöttem el terápiás csoportokban ahol nagyon figyeljük egymást, önmagunkat, és ezt meg is osztjuk, megbeszéljük, egyeztetjük. És persze a pár ezer óra a hozzám forduló egyéni vagy csoportos keretben jövő emberekkel. Ezt a tudást az elméleti tudás és a gyakorlat egyvelege hozza meg.

Az apai és anyai család értékrendje

A kontrasztot emelte az is, hogy anyám és az anyai ágú rokonság világában, ahol felnőttem és éltem, mindez a téma nem volt jelen, sőt mintha kifejezetten tabu lett volna, ami eszébe sem jut senkinek, legalábbis a családi köz-platformon. Ott inkább a hétköznapi élet jó színvonalon való élése, az élet élvezete és a családi összetartás volt a fontos. Anyai ágon a fő érték a család szeretete és támogatása. Így bennem noha az emberismereti érdeklődés, kissé elszigetelten volt belül abban a körben, anyám megengedő támogatása tette lehetővé, hogy ezt az utat végigjárhattam. Az anyám és tágabban az anyai család melegsége, szeretete és támogatása teremtette meg azt a pozitív alapot, amely miatt ki tudtam bontakozni. 

From-Pinacoteca-CentralAz anyai család ekkor azt szorgalmazta, hogy a Közgázra menjek, hiszen a jó élet záloga abban az időben főleg az volt és a jó jövőt szerették volna a számomra. Engem a Zeneművészeti érdekelt, apám pedig a pszichológiát javasolta. Végül a nagyanyám lebeszélt a zeneművészetiről, és apám tanácsára a pszichológia mellett döntöttem. Igazából pedig gőzöm nem volt az egészről, csak ezen erőhatások terében, rájuk és a szívemre hallgatva, azaz bízva bennünk léptem. Felvételiztem az ELTE pszicho szakra, és nem vettek fel. Akkor tízszeres volt a túljelentkezés. Egy évre rá megint felvételiztem, akkor sem vettek fel. Úgy gondoltam, még egyszer megpróbálom, és ha harmadszorra sem vesznek fel, akkor feladom. Végül harmadszorra felvettek 1996-ban, huszonegy éves koromban. Ekkor lelkes egyetemre járó lettem. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a felvételizés három évében előkészítőre jártam Császár Noémihez, Bagdy Emőke lányához. Ahogy az anyja, Noémi is őszinte hittel és szakmai elköteleződéssel adott elő, és nem csak előadott, hanem szenvedélyesen akarta, hogy változzunk, tanuljunk, és szakemberré váljunk. Annyira jó előadásokat tartott, hogy teljesen felvillanyozott. Azt lehetett látni, hogy nagyon élvezte, hitt benne, át akarta nekünk adni, motivált, lelkesített, tanított, és öntötte belénk a tudást, a lelket és a hitet, hogy sikerülni fog (a felvételi). Tényleg nagyon jó volt, apám zseniális előadási világa után jó folytatás volt. A pszicho szak érdekessége az volt, hogy pszichológiából kellett felvételizni, ráadásul éppen abból, amit aztán majd tanítanak kicsit részletesebben kifejtve az egyetemen. Mindez egy nagy, vastag, modern, egy Atkinson nevű szerző által írt Pszichológia című, akkor új könyvben volt összefoglalva. Addigra kentem-vágtam az Atkinson-t, Császár Noémi extrákkal és lelkesedéssel, így gyakorlatilag mire bekerültem az egyetemre, már megtanultam az egyetemi törzsanyag egy részét.

Kedveltem a csoporttársaimat, izgalmas volt az elején, de aztán mivel annyiféle óra volt, a társaság szétesett, és az órák többsége is eléggé száraz volt, így nem volt túl izgalmas az egyetem, kivéve egy-két jó előadót, mint Bányai Éva, Mérő Laci, stb. Ezzel együtt örülök, hogy megtanultam, elvégeztem, adott egy szakmai identitás alapot, amire aztán később építettem.

Egyetemre járni jövőkép és pálya elképzelés nélkül

Az egyetem alatt nem tudtam mi leszek, ha nagy leszek. Azon túl, hogy érdekelt, hogy működik az ember, nem tudtam mi lesz. Sőt, szorongással töltött el, hogy míg aki a Közgázra jár, annak világos, hogy az üzleti életben lesz és pénzt fog keresni, addig nekem fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, hogy lesz ebből valaha élet és pénzkeresés. Ugyanis terapeuta nem akartam lenni, klinikus nem akartam lenni, a munkapszichológia világa túl felnőttnek, komolynak, száraznak tűnt, az iskolapszichológia nem érdekelt, tehát amire alapból gondolna az ember, hogy ez a pálya készít, az mind “tuti nem” kategória volt bennem. Elég vad és merész húzás volt oda járni ilyen jövőképpel, de belül úgy éreztem, ez van, ez érdekel, amit lehet csinálni Magyarországon egyetemistaként, abból ez a helyem most.

Második szak: a kulturális antropológia

cultantrA pszichológia szak mellett elkezdtek izgatni a távoli kultúrák, volt egy együttérzés, öröm és csodálat bennem, ha más bőrszíneket, arcokat, kultúrákat láttam. Egyszerűen izgalommal és magnetikus vonzalommal töltött el. Amellett hogy “mindent tudni akarok az emberről”, mint belső lélektan felzárkózott emellé a “minden kultúrát tudni akarok a Földön, hogy ki hol van, és mi a lélektani – spirituális – gondolkodásbeli hozzáállása a világhoz”. Ez a kettő szál egy sajátos összjátékban táncolt bennem, mint két összefonódó húr. Ezért az ELTE-n második szaknak felvételiztem a Kulturális Antropológia szakra, ahová három évet jártam a pszichológia mellett. Felvételimet a budapesti aluljárókban zenélő latin-amerikai (equadori és perui) indiánok spirituális nézeteinek szociálpszichológiai interjús felméréséből írtam. Eddig is, de innét már legálisan is: magnetikusan vonzottak a különféle törzsi kultúrák sámánszertartásai, spirituális nézetei és gyakorlatai. Állandóan ilyen videókat néztem, és gyakorlatilag kialakult egy körképem a föld népeiről és azok spirituális nézeteiről. De igazából részt akartam venni ezekben, csak akkor ezt még azt hiszem nem mertem bevallani magamnak, mert túl távoli álomnak tűnt és semmi lehetőséget nem láttam rá akkor, más szóval lehetetlennek tűnt. De később megvalósult, az életem részévé vált. 

Emellett ment a zenekarozás, ugyanakkor ott is azt éreztem, hogy akárhogy is élvezem, nem vagyok száz százalékban zenész. Részem a zene, de mintha az életutam nem az lenne, vagy nem merítené ki pusztán az, hogy éjjel 11-04 ig zenélek klubokban vagy nagyszínpadokon a következő hatvan évben és kész. És totál nem illett hozzá a pszichológia és a kulturális antropológia, egyszerűen egy mini krízisben voltam évekig, hogy hogy lesz ebből bármi is, és mi leszek, ha nagy leszek. Ez a csendes krízis kb. 17-27 éves koromig tartott. Addig volt bizonytalan mi leszek, hogy fogok megélni, és hogy áll össze valami egységessé mindaz, ami érdekel. Irigyeltem azon ismerőseimet, akik Közgázra mentek, beültek egy állásba és kész. Ugyanakkor azt éreztem, hogy erre én képtelen vagyok, más az utam. Nem is mentem el dolgozni, nem tudtam. Lekötöttek ezek a tevékenységek. A zenekarozás hozott némi bevételt, csináltam néhány alkalmi és kisebb nyári munkát, de nagyrészt a szüleimre kellett támaszkodnom még. A lélektan különben sem az a dolog, amit 23 évesen lehetne éretten művelni.

De aztán beindulnak a dolgok…1997-2000 (22-25 év)

transpersonal_psychology

Az egyetem első évében apám bemutatott egyik grafológia tanítványának, Honti Margónak, aki valami érdekes dolgot csinált. Eleve érdekes személy volt, picit titokzatos, varázslatos, mély, és nem lehetett vele egy normális mondatot váltani, mert mindig rébuszokban beszélt. Persze ami akkor rébusznak tűnt, az egy hipnotikus tudatvezetési mód volt, csak akkor még nem tudtam ezeket. Elmentem egy tarot meditációs estjére, majd elmentem hozzá külön ilyen alkalmakra. Egy picit nehéz és sok volt nekem, és akkor nem ment a vizualizáció még (akkor azt hittem, hogy spirituális értelemben deficites vagyok, nem látok képeket és sose fog menni, de később ez átalakult). Margó egy ponton bemutatott a férjének, Honti Lászlónak. Ők egy pszichológus házaspár voltak, akik a humanisztikusos-, NLP-s, ericsoni-, hipnoterápis- és transzperszonális vonalat képviselték itthon, ezeknek egy integrált egységét, ami az ő kezükben teljesen egyedi stílussá nőtte ki magát. Mindketten autonóm egyéniségek, mester-terapeuták, sőt olyan személyiségfejlesztő lelki vezetők, akiknél minden fent említett kategória szűk önmagában.

fig,white,mens,ffffff.u2
Eldor (Honti László) meditációs mandalája és egyik központi szimbóluma a Sri Yantra volt, mely ember nagyságúban volt felfestve a szobája falára.

Lacinál érkezett meg a nagy “yes” a részemről, ott éreztem azt, hogy megtaláltam azt, amit kerestem, ahova pont beillettem, passzoltam. Honti Laci egy számomra egyértelműen oké, de egyesek számára ellentmondásos figura, viszont aki járt hozzá, azok közül nem találkoztam eggyel sem, aki ne ugyanazt mondta volna, amit én is megéltem: hogy az életét átalakító, a gyökerekig hatoló, erőteljes személy. Főleg azok számára volt ellentmondásos, akik nem jártak oda és nem értették, ezért félreértelmezték. Laci veszélyes volt az egóra, nála nincs menekvés: egyrészt a szokásosnál nagyobb a szeretet körülötte (ami veszélyes az egóra), másrészt nagyon hamar bevon az önreflexióba (ki vagy te, és hogy működsz), ami szintén veszélyes az egóra. Harmadrészt a konvencionálisabb szakma számár merész, újszerű, olykor fura tartalmakat is behozott. Ezért voltak szakmabeliek, akik nem kedvelték. Plusz, aki adta magát belső munkára, azt menthetetlenül “elkapta” és átalakította, és mint minden transzformációt okozó lelki tanító esetén nagy dinamikákat vált ki, és a változó személy családtagjai, barátai idegesek rá, hiszen a megszokott működésmódok átalakulnak. Az ilyen személy, a “guru-terap” közelebb viszi az embereket eredeti énükhöz, abban segít, hogy hogy önmagukká váljanak, hitelesek legyenek, és leessen róluk a sok maszk és hamis én. Segíti, hogy spirituálisan megnyíljanak, és végső soron felébredjenek.

termekn60-kelet_vilagossaga_iii_misztikus_yoga

Laci egy meditáló jógi és egy profi pszichoterapeuta egysége. Oda 1996 és 2003 között jártam, hat éven át. Egyéni mentorálásra jártam és csoportokra. Gyakorlatilag mindenhol ott voltam, amit csinált akkor, úgy éreztem, egyet sem hagyhatok ki, annyira izgalmas, és elképesztő. Egyszerűen egy varázsvilágba kerültem, egy mágikus világba, ahol minden pillanat telt volt, kerek és magával ragadó. A legmagasabb szárnyalásokat, csoportélményeket, leghitelesebb emberi találkozásokat, legszeretettelibb emberi együttléteket, elképesztő lélektani átfordulásokat ott éltem meg. Míg sok társam önmagáért járt oda, én szakmát is akartam tanulni. Ez volt az, amit meg akartam tanulni. Laci viszont nem volt hivatalos kiképző, és nem tartott technikai tanfolyamot. Így részben guru-tanítvány viszonyban tanultam tőle (persze nem így hívtuk, hanem mentorálásnak, és a hangulat nagyon egyenrangú, szeretetteli volt, nem tekintélyelvű, ugyanakkor egyértelmű vezető volt a tudatban). Részben pedig folyton figyeltem, jegyzeteltem mit csinál. Egy részét fel lehetett fogni annak, mit csinál, s sokat is mondott arról, mi történik épp, de egy része egyszerűen felfoghatatlan volt. Olyan volt, mint valami jedi-mágus. Mivel sokat mesélt azon elemekről, iskolákról, szemléletről, amit a pszichológiából hozott, azon irányok kezdtek vonzani, és azokra tanultam rá aztán más helyeken, részben ezzel párhuzamosan, részben később. Ezek a fent említett rogers-i humanisztikus pszichológia, a kaliforniai transzperszonális iskola, Grof és a transzlégzés (holotrop légzés), Walsch, Vaughan, Tart, a Perls-féle Gestalt, az ericsoni hipnotikus fogások, az enneagram, és hasonlók. De Lacinál volt valami, ami igazán az övé volt, és ami mindezeken túl a középponti lényeg volt. Ez pedig a rádzsa jóga, a Kaczvinszky-féle átadási vonal és a szociokibernetika (kapcsolatdinamikai tudás). Ez volt a lényeg, a többi módszer ennek a szolgálatában állt.

Az integrál szemlélet kialakulása bennem

Mystical-experience
Alex Grey rajza

Laci egy olyan spirituális ember, aki be van kötve a mezőbe, a transzperszonális (spirituális) láthatatlan valóságba, és az emberek felébresztője, megnyitója, átalakítója. A pszichoterápiás fogások a karakterfixációink feltárását, és a személyes egó meghaladását, a spirituális felébredés célját szolgálták, ami kevésbé vagy többé, de mindenkivel történt, aki vállalkozott a folyamatra. Itt tanultam meg (és éltem át) azt a fordulatot és alapelvet, ami a 70-es évek óta a humanisztikus pszichológiával indult és a transzperszonális pszichológiai fordulattal teljesedett ki: hogy a pszichológiai munka a normál emberek felsőbb képességeinek a megnyitására való, ha megértjük, hogy az ember egy egységes pszicho-spirtuális lény (ha tudja, ha nem), és hogy a normál egészséges személyiség nem a létezés végállomása, csak a közepe a lelki útnak. Az út második fele a spirituális felébredés, melyet a meditáló jógik, lámák, szerzetesek, sámánok, stb. céloznak. Míg az egyetemen ezekről elméletben részben tanultunk (és semmi nem történt velünk lelkileg), illetve a kulturális antropológia szakon az ELTE-n, (ahová felvételiztem a pszicho mellett és 3 évet jártam) tanultunk távoli kultúrák spirituális gyakorlatairól: addig Lacinál mindezek hetente élő valósággá váltak és megtörténtek. A jóga, a meditáció, a terápia valami egészen új keretben s módon történt, pont úgy, ahogy a 21. század fordulóján ez való. Nem távoli kultúrák öreg sémáinak a kutúridegen ismételgetése ment, ezektől mind megszabadultunk, és a belső élmény lényegét vittük tovább ezeknek. A lényeg ugyanis nem a kulturális formák ismételgetése, hanem azon belső lelki élmények elérése és átélése, amire ezek valók. Ez volt a tarnszperszonális forradalom, hogy lehetünk úgy spirituálisak, hogy nem kell egy hagyományhoz ragaszkodni, mást elutasítani, sőt meríthetünk többől és integrálhatjuk a nyugati módszerekhez. Noha ez egy new ages dolognak tűnhet, annyiban igaz ez, hogy az újkori áramlatba tartozik, annyiban azonban mélyebb, hogy itt profi szaktudás és tévedhetetlen über-profi módszertan van, és ez áll a lelki és spirituális értékek kibontásának a szolgálatában.

Találkozás Ken Wilber műveivel (1997, 22 év)

Az eredeti kultúrák keretei között átélhető mélyebb minőségeket később fedeztem fel és hoztam magammal a keleti országokba tett utazások és kolostori elvonulások során.

Ken-Wilber
Ken Wilber

Szintén a Honti műhelyben találtam rá Ken Wilber munkásságára is, aki akkor a transzperszonális pszichológia új sztárfigurája volt, és sosem látott szintézist hozott a pszichológia iskolák és spirituális tanok között, mely felvillanyozta az akkor már ilyen szemléletre nyitott, haladó pszicho-spirituális személyiségfejlesztő és terápiás nemzetközi világot. Én is átéltem a “klikk” érzést, melyről azóta számtalan ember beszámolóját hallottam. Ahogy elolvastam Wilber integrál rendszerét, egy rátalálás, “megvan”, “ez az”, “összeállt”, “minden egyben van” élményem keletkezett. Ezzel az önfejlesztő, szakmatanuló, élő Honti műhely mellett megindult egy új szál kibontakozása 1997-ben, az integrál pszichológia. Őrületes élmény volt egyben olvasni a pszichoanalízis, a jóga, a buddhista megvilágosodás, a kereszténymisztika, az NLP, a Gestalt, a humanisztikus és más iskolák fogalmait, és átélni, ahogy kibontakozik a teljes emberi lény képe, és megszületik egy univerzális, egységes globális lélektan és emberismeret minden kultúra integrációjával. Végül ebből írtam a pszichológia szakos szakdolgozatomat és védtem meg 1999-ben a diploma megszerzésekor.

A zenekarozás vége és áttérés a spirituális énekkörökre (1997-99 között)

Ez a kép sokunk számára a kielncvenes években a poszt-modern new ages nagy kezdetet jelképezte. Az első nagyobb szabású “világmegváltó” összejövetel volt a pilisszentlelki Pálos kolostorromnál 1996-ban. A szertartást Honti Magró, Honti László és Somogyi István vezették. Jómagam jobb szélen a gitárral, hátul fent Keresztes Barna a gitárral. Egyfajta egységélmény volt, amelyből mára sok irányban kinőttünk.
Ez a kép sokunk számára a kilencvenes években a poszt-modern new ages nagy kezdetet jelképezte. Az első nagyobb szabású “világmegváltó” összejövetel volt a pilisszentlelki Pálos kolostorromnál 1996-ban. A szertartást Honti Magró, Honti László és Somogyi István vezették. Jómagam jobb szélen a gitárral, hátul fent Keresztes Barna a gitárral. Egyfajta egységélmény volt, amelyből mára sok irányban kinőttünk.

A Honti alkalmakkor nem csak egyénizés és csoportozás volt, hanem a kultúránk része volt a spirituális éneklés is. Laci tudatvezető terápiás-sámánikus-jógikus dalokat írt, amiben összefoglalta a tanítványainak a karakterfixációjukat és a továbblépés lehetőségeit is, és dallamot is írt hozzá. Sok dala valakinek íródott, része volt az átalakító folyamatnak. Elképesztő intelligencia volt benne, és szakmai fogások is, kombinálva a zeneiséggel. Részben ezeket, részben new ages dalokat énekeltünk akár az egyéni üléseken, akár a csoportokon. A csoportos énekekkor olyan szeretet, tisztaság és egységélményt és teljességet adó erőtér állt be, amit meg sem közelítettek a koncertjeink. Rájöttem, hogy maga az a felállás, hogy a zenekar a színpadon van, szemben egy személytelen tömeggel: megakadályozza egy ponton túl a bensőségesség és egység kialakulását. Noha zeneileg a zenekar volt a profi, a lelkem az énekkörökön vált teljessé. Ezért nem tudtam folytatni a zenekarozást tovább, és kiléptem az Éliás Projectből. Évekig a Laci által vezetett énekkörökbe, és a párhuzamosan futó, Somogyi István által vezetett énekkörökbe jártam (István is megfordult Lacinál párszor, összefolytak a köreink). István nem volt akkora profi és mágus, mint Laci a lélekvezetésben és tudatnyitásban, de egy másik szálon tőle is sokat kaptam, és értékeket szívtam magamba. Ő a sámándobolós erőénekek világa volt a számomra. Éliás nem értette miért lépek ki, hiába mondtam el neki. Még két évig emlegette, hogy nem jövök-e vissza. Végül megtalálta a maga karrierjét, színházakban énekelt, majd a televíziós Megasztár c. műsor énektanára lett (ő készítette fel a fellépőket), továbbra is fut mint Éliás Junior a koncertjeivel, és olyan vendégei lettek a színpadán, mint a Charlie.

Az énekkörök korszakának a közepén 1999-ben.
Az énekkörök korszakának a közepén 1999-ben. Ekkor kb. 20 fős esteket tartottunk magunknak a tanítványi körnek és a haveroknak.
10262173_10152451087597352_8423903392857416306_n
Spirituális énekkör, Karácsony 2014. ELTE Aula, 175 fő. A zenekarban mellettem áll egy török énekesnő vendég, továbbá ülnek: Sattwa Sound Band, Somogyi István, Kirtan Band tagok, Keresztes Barna.

Részemről a zenekari évek két dologba integrálódtak és mentek át, élnek tovább. Az egyik a spirituális énekkörök tartása, amit évente 2-3 alkalommal tartok, és kb. 150 fő van jelen egy ilyen esten, ami a műfajban az egyik legnagyobbnak számít Magyarországon. Ez kb. 12 év alatt fejlődött ilyenné a kezdeti 15-20 főből. A résztvevők nem tudják, hogy milyen masszív zenekari múlt van mögötte, és hogy aki vezeti, az nem csak az Integrál Akadémia Bencéje, egy pszichológus, hanem egy zenész is. Ezen alkalmakkor kifejezetten élvezem a sok zenész haver összekötését egy flow-ba, általában 6-8-10-en vagyunk a ’színpadon’. Bár szigorúan leszálltam a színpadról, azaz tudatosan egy szinten, a földön, egy tömegben ülünk a „hallgatóság”-gal, aki többé nem hallgatóság, hanem éneklőség, akikkel egy egységes ének-zene áramlás flow teret hozunk létre.

A másik, ahol tovább él a zenélés, az maga az előadások, tanítások, csoportvezetések. Számomra mindez fellépés. Minden alkalommal, amikor emberek elé kiállok, akkor úgy érzem, hogy fellépek, mintha koncertet adnék. Minden ilyen alkalom egy új átadás, egy adás, egy energetikai tudatvezetés. Elkap egy másfajta tudatállapot, egy enyhén módosult tudatállapotba kerülök, ahol egy folyamat indul be, amelytől a teremben lévők szintén egy enyhén módosult tudatállapotba kerülnek. Mélyen összekapcsolódunk, és egy átadás történik meg. Egy tudati élményvezetés. Ez részben a zenekari tudati élményvezetésből jön, részben a pszicho-spirituális pályán tanultakból és beépültekből.

Ezen körökön kívül még egy meghatározó személy segítette a belső fejlődésem és a szakmai kikupálódásom: Brigitte Fatima Wingelmayr egy elképesztő energiájú osztrák lelki gyógyító, aki a szúfimisztika gyakorlati megvalósítója és a sámáni tudatállapotok ötvözője volt. Mellette négy évet töltöttem személyes tanítványként, majd szervezőként és tolmácsként.

A komolyabb meditációk, keleti utazások és pszichológus szakképzés (2000-2010)

1999-re telve voltam élményekkel és több év önátalakulással, önismereti terápiával, csoportozással és volt egy diploma a kezemben, de még mindig nem tudtam mit csináljak majd. A lelkesedés hajtott, nem az, hogy “pénzt kell keresni, és hol helyezkedjek el”.

zen-meditation
Meditációk és keleti utazások

Ezután elvileg a szakmám előírt pályaíve szerint klinikai szakpszichológus képzésre kellett volna menni, ami az egyetem után egy posztgraduális szakképzés, és négy évig tart. Nem bírtam lelkileg bevállalni akkor négy évet. Helyette egyre erősebbé vált a belső keresés. Ez végül elvitt a tibeti buddhista meditációhoz, majd onnan átvitt a vipassana meditációhoz, aminek hatására elkezdtem 10 napos Goenka-féle vipassana meditációra, csendes elvonulásokra járni. Ez a keresés és tanulás elvitt Indiába négyszer, ahol szintén meditáltam, és szívtam magamban a helyi spiritualitást. Közben jógát tanítottam Budapesten, abból volt bevételem. Elmentem Thaiföldre többször is, ahol a thai masszázst tanultam el a helyi öregektől, majd Burmába jutottam a buddhista őseredeti vipassana meditáció hazájába, és az volt következő elvarázsolódás. A nyugat által érintetlen ősi keleti kultúra eredeti kolostorában meditálni úgy, ahogy azt kétezer éve töretlenül fenntartották. Ezzel kötődtem be az eredeti hagyományba. Ültem két eltérő hagyomány kolostorában a szerzetesekkel egy ideig, és tanultam tőlük. Később eljutottam a Mongólia tetején ülő Tuvába is a tuvai sámánokat tanulmányozni és azután pedig kapcsolatba kerültem Amerikában az ottani indiánokkal is. 

Közben Magyarországon elvégeztem a természetgyógyász képzést, majd az alternatív masszázs- és mozgásterapauta képzést a thai masszázs mögé, amit két éven át tanultam Thaiföldön. Egy ideig azt is gyakoroltam, de aztán leálltam mind a jóga tanítással, mind a thai masszázzsal, mert a lelki munka felé fordultam teljesen (aminek ma már az Integrál Flow Terápia csoportmódszeremben a testmunka – bodywork – is benne foglaltatik). Azért menet közben elvégeztem a Satyananda European Yoga Academy egy éves képzését még itt Magyarországon.

Ezen évek alatt az utam Amerikába is elvitt, egyenesen Ken Wilberhez 2004-ben, az volt az első személyes találkozásunk, amikor a házában is lakhattam. Utána visszamentem elvégezni az integrál hipnoterapeuta képzést. Utána Budapest következett és a hivatalos terapeuta képzés folytatása: az Integratív Hipnoterápiás Egyesület képzését végeztem el Daubner Bélánál (2 év), alatta a kötelező önismereti képzést is: pszichodráma 2 éven át, majd a Tündérhegyi Pszichoterápiás Képzést is elvégeztem (3 év). Közben jártam családállításra is, majd sokat merítettem a táncterápia-bodywork műfajból is. Végül elvégeztem a négy éves klinikai szakpszichológus képzést a debreceni egyetemen (2006-2010). 

Beindul a karrier (2002-2006, 27-31év)

2002 környékén kezdtem el az egyéni kliensezést, emellett előadások tartását integrál pszichológia témában. Elkezdtem spirituális énekköröket tartani, ebbe ment át a zenei részem. Az előadásokba elkezdtem beleszőni az akkor már 8 éves sajátélmény és képződés alatt érlelődő saját gondolataimat, elméleti modelljeimet és gyakorlati útmutatásokat is, ugyanis rengeteg rájövés, összeállás, grafikai modell stb. született bennem is. Egyre több helyre hívtak tanítani, míg végül 2006-ban összeraktam minden – akkor már 10 éve érlelődő és leszűrt – tudást és módszertant, és létrehoztam az Integrál Akadémiát és a három éves integrál pszichológia képzést.

PastedGraphic-37
Integrál Akadémia

Az amerikai zöld kártya megnyerése

green-card
Az amerikai zöld kártya megnyerése a lottón 2006-ban. A zöld kártya nem csak ajándék, hanem egyben megköveteli, hogy bizonyos időt minden évben el kell tölteni az Egyesült Államokban.

Közben 2006-ban nyertem egy zöldkártyát is az amerikai zöld kártya lottón váratlanul. Félig brachiból töltöttem ki egy online hirdetésre egy jelentkezési lapot ott, nem tudván hülyeség-e az egész vagy igaz. Bennem volt, hogy próbáljunk szerencsét, és hátha kint élhetek és dolgozhatok Wilberrel és az integrál világgal. Amikor 2004-ben beadtam az űrlapot, nem volt sem Integrál Akadémia, sem sok kliens, csak egy-egy kliens és a klinikai képzés ment. Volt időm, kapacitásom. Mire viszont megnyertem, már beindult az INTA, és egy csomó kliensem volt, illetve a képzésben voltam nyakig. Így kialakítottam egy olyan élettervet, hogy 2010-re úgy alakítom a sulit (INTA), hogy elég legyen, hogy az év felét töltöm itthon, és akkor mindent letanítok itthon, megtartom a csoportokat, a többit meg Amerikában töltöm. Ez 2011-re valósult meg, azóta élek kétlaki életet, évente háromszor kontinenst váltva, kb. 2 hónapokat töltve itt és ott egy-egy huzamban. Ebből a nemzetköziségből aztán kialakult az, hogy Európa többi országába is elkezdtek hívni tanítani, így hirtelen Magyarország mellett Európa és Amerika vált a mozgástereppé. Ázsia lecsendesedett, oda már főleg csak akkor megyek, ha meditációs elvonulást akarok eredeti környezetben. Mindezekből pedig kiemelkedett egy új vízió, amelyet a német Denis kollégámmal megcsináltunk: az Integrál European Conference létrehozása 2014-ben Budapesten a Millenáris Parkban. Ez óriási siker volt és pozitív nemzetközi visszhangot váltott ki, egyszerűen a nemzetközi integrál világ központi szereplőivé váltunk és létrehoztunk egy Európa és Amerika közötti kiegyenlített dinamikát és integrációt.

IEC croped

unnamed
A teljes fotóalbumot a képre klikkelve tudod megnézni

Megszületik az Integrál Flow Csoport műfaja

Menetközben a csoportozás fortyogó műhelyében, az évek tapasztalatainak hatására, és részben a feleségemtől való fájdalmas válás miatti belső átalakulás hatására (aminek hatására még mélyebben fel kellett adnom az egó egyes részeit) kialakult egy sajátos csoportozási módszerem, az Integrál Flow Élmény. Olyan evolúciós élménytér, amely az ember megnyitására, magasabb képességeinek a kihozására való, lehengerlően emelkedett együttlétek napokon át, ami átalakítja az emberek életét, és az enyémet is magas rezgésszámon tartja. A “szent tér” ez számunkra, ahol a pszichológia és a terápia ötvöződik, ahol a kelet és nyugat összeér. A kapcsolódási egységélmény meditatív tréningje, melyben van verbális megosztási körözés, hipno-nlp-s feltárás, állítások, mozgás, tánc és bodywork, meditáció, stb. Egy sereg új gyakorlat, technika, módszer “jött le” nekem, amelyeket beleépítek ezen elvonulásokba, táborokba, vagy egynapos csoportokba.

Közös munka az egykori “mitikus alakokkal”

ken_bence2_head
Ken Wilberrel Amerikában egy integrál pszichoterapiás kurzuson 2004-ben

Mára az egykori “nagy nevek”, Wilber, Grof, Walsh stb. – személyes ismerőseim közé tartoznak, a hazai szervezőjük lettem, és Amerikában tartom a kapcsolatot velük. Az egykori távoli szakmai hősök, tiszteletbeli “nagy öregek” ismerősökké váltak, akikre felnézek és inspiratívan hatnak rám, és akik mellett megtiszteltetésnek érzem, hogy dolgozhatok velük. Velük ma már személyes szinten is tudok gondolatokat cserélni, véleményt egyeztetni, és kikérni a véleményüket. Időközben egy negyvenes férfivá lettem, akinek a szervezőereje nekik is hasznossá vált közben, ami egy egészen új szerepbe és dinamikai térbe helyezett. Úgy érzem felelősség van ezen, hogy alakítója lettem a nemzetközi integrál pszichológia életnek, és a hazai Integrál Akadémia piacvezető képzés nemzetközi szinten a témában. Amerikát részben megszerettem, részben csalódtam benne, Budapesten jóval mélyebb és kielégítőbb integrál csoportéletet találok, mint az Egyesült Államokban. Magam mögött hagytam az “Amerikában biztos minden jobb” kulturálisan és politikailag diktált közhipnózist, és tisztán látom mi jobb ott, mi jobb itthon, és meg tudom különböztetni az amerikai beszédstílusból fakadó “hűha! De jó” kép keltést a valós értékektől.

grofs_with_bence_in_budapest
Stanislav Groffal előszőr 2007-ben találkoztam a san franciscoi CIIS Egyetemen (California Institute of Integral Studies). Később meghívtam Budapestre feleségével Christina Groffal, a „Grof Budapest1” rendezvényre, mely egy 150 fős Holotrop Légzéscsoport és egy Országos Transzperszonális Konferencia volt 2013-ban. A képeket az eseményről a fotóra kattintva tudod megnézni.
hunnovators_03_sanfrancisco_fortmason_2015march14
Philip Zimbardoval a világhírű szociálpszichológussal 2015-ben San Francisco-ban

A terápia és meditáció integrációja kell mind a nyugati, mind a keleti embernek

Ma azt látom, hogy országtól és kulturális háttértől függetlenül, mind a keleti, mind a nyugati spirituális embereknek különösen fontos, hogy elmenjenek igazmondás tanfolyamra, azaz önismereti terápiára. Nem a keletet kell a nyugatiaknak beintegrálniuk, hanem mindenkinek egymás tudását kell integrálni, így a keletnek is a nyugati pszichológiát és önismereti terápiás tereket, amik ott hiányoznak, és amiben féllábúak. A többség azt füllenti magának önkéntelenül és öntudatlanul, hogy ő őszinte magával és mindent tud magáról, és tudja, hogy ő kicsoda. Ez egy alapérzet. Pedig részben el vagyunk vágva magunktól, és ez van jógahelyeken és spirituális központokban, de még a kolostorokban is. A spirituális szerepjátszás komfortjának lehetünk a tanúi. Egyenesen azt vallom, hogy

az érett, hiteles spiritualitás előfeltétele a pszichoterápiás önismereti munka.

Nem a jógaórán fogunk megtanulni igazat mondani, sem a Dalai Láma előadásán. Ezeken a helyeken nincs tér, idő, gyakorlat a belső élmények autentikus megosztásának a facilitálására, mely az önismeret alapja. A terapeutád szobájában vagy csoportján történik ez meg. A spiritualitás pedig nem más, mint a belső szabadság elnyerése. Márpedig csak az az ember szabad, akinek nincs több titkolni valója önmaga előtt, és legalább egy embercsoport (tipikusan az ember terapeutája és vagy az önismereti csoporttársai) előtt képes bármit elmondani magáról, amit addig rejtve tartott. Ezért írja elő a felébredés feltételének Buddha az igazmondást (samma vaca) a “tartózkodás a hazugságtól” (panatipana musavada sikkhapadam samma diyami), vagy Krisztus a hazugságot “fő bűn”-nek. Csakhogy nem elég megérteni és tudni ezt, valahol ki is kell gyakorolni. Magától nem megy. Annál jobban össze van gubancolódva mindenkinek a lelke, és annak a tetején ül a tudatos tudat azt híve, hogy minden megdolgozott belül, minden rendben. A fokozatosan megközelített, majd teljessé vált igazmondás gyakorlata során szabadul fel.

Oyster with pearlA legtöbb embernél az “én csak az igazat mondom” esetén más dolgokról való vélemény elmondása történik. Ez nem belső megosztás, ez elfedi a belső élmény megosztását, ezt úgy nevezzük, hogy intellektualizáció. A felszabadító igazság a hiteles én élmény megosztást, nem pedig a dolgokról alkotott véleményeink és meggyőződéseink elmondása. Annak is helye van. Az önfelszabaduláshoz azonban a vallomás, a mély, hiteles és visszatartás, s cenzúra nélküli önvallomások vezetnek el. Nem véletlenül a gyónás volt az alapgyakorlat a pszichológia előtti korszak lelki életében. A pszichológia abban más, hogy mentes a bűnösség keretétől. Nálam nem a bűneidet vallod meg, hanem akármit, és akármit is vallasz meg, azt mondom: nem tartalak sem én bűnösnek, sem az Isten, és te ne nyomaszd magad azzal, hogy bűntudatolsz. Önmagunk és egymás vádlása és bűntudatban tartása a tekintélyelvű emberi játszmák körébe tartozik. Lehet játszmamentesen, szabadon és felszabadultan együtt lenni. Tapasztalatom szerint azt lehet eljuttatni az igazmondásig, aki tényleg akar, és meg is bízik a terapeutájában. Ha ez megvan, akkor kell néhány hónaptól néhány évig terjedő időszak, mire a személy átáll erre a létmódra, azaz integrálja azt a személyiségébe. Addig a terapnak ki kell bírnia látni a személy látható érzései és kimondott érzései közötti különbséget, az alapvető önátverést, mellyel védjük az önmagunkról alkotott képünket. A jó terapeuta ezt látja, és nem szól, csak elfogadja és megtartja, és csak a megfelelő időben, a megfelelő mértékben és módon kezdi odavezetni a személy figyelmét a saját igaz valóságára, olyan mértékben, amit ő eltud viselni. Ez a fokozatos közelkerülés önmagunkhoz érleli meg a hiteles önismeretet és spiritualitást.

További javasolt olvasnivaló a témában:

Klikkelj a Bencéről aloldalra, amelyen évszámok mentén átláthatod életem főbb állomásait, rövid áttekintéssel.

Jelenlegi fő aktivitásaim:

IMG_4758Integrál Akadémia
www.integralakademia.hu

Integrál Flow Élmény csoportok, táborok, elvonulások
www.integralflowexperience.com

Integrál Európai Konferencia szervezése
www.integraleuropeanconference.com

Kategóriák

Legutóbbi bejegyzések