Gánti Bence mesélése
Időpont: 2024. május 20. kedd, 11:00 – 15:00 óra
Helyszín: Amerikai Egyesült Államok, Colorado Állam, Denver, 11th Avenue, Ken Wilber loft lakása
Jelen vannak: Ken Wilber és Gánti Bence, valamint olykor Colin, Andrea és Bobby.
Tartalom:
I. Az odavezető út
II. Az együttlét Kennel
III. A lejövetel
I. Az odavezető út
Már régen készültem arra, hogy újra meglátogatom Kent a denveri loft lakásában. Utoljára néhány éve jártam nála, amikor legutóbb Denverben voltam. Denver Amerikán belül is olyan távolság és idő, mintha Budapestről Londonba repülnénk, hiszen Amerika óriási, és Denver nagyjából a közepén van, Colorado államban. Vagyis Denverbe nem csak „átugrom”, hanem akkor is odautazás érzésem van, ha Amerikán belülről megyek. Ezért akkor szoktam menni, ha jó okom van rá. Amíg Amerikában éltem, 2010-2017. között, San Franciscoban, akkor is átmenni Kenhez olyannak tűnt idő, pénz és energiaráfordításban, mint külföldre menni. Ezért csak akkor jöttem, ha volt valami. Most Budapestről repültem, és az apropót az ICON – Integral Conference of North America – nevű konferencia adta, amelyet a szervező, Dr. Tom Habib barátom szervezett, és éppen Denverbe.
A pszichoterapeuta Dr. Tom Habib San Diegoban él, Kaliforniában. Tom az IEC-ra járt (Integral European Conferenc) onnan éveken át, és mindig ott volt a feleségével Christinnel. Az egyik kedvence az IEC utáni 3 napos Magical Mistery Tour volt, amikor is körbe szoktuk utazni Magyarországot körülbelül negyvenen, és egy olyan integrál élményben részesítjük a résztvevőket, ahol a négy kvadráns és a szintek szerint utazunk egy busszal, Magyaroszágon! Ez azt jelenti, hogy a külső infók mellett megosztjuk a belső valóságunkat is, amit egy turista nem szokott megkapni, pedig ez a legszebb az utazásban! Az, ha kapcsolódhatsz a helyiekkel, azok befogadnak, és elmesélik mi van ott. Ekkor tudod meg az ő közös belső valóságukat, a hely lelkét és belsejét, a bal alsó kvadránst. Valamint ilyenkor a szintek szerint is megmutatjuk az országot a résztvevőknek.
Tom mindig is csodálta az IEC-t, és fejébe vette, hogy Amerikában feltámasztja a mintegy 7 éve abbamaradt integrál konferenciákat.
Így hozta létre ezt, az ICON konferenciát. Az egész egy zoommal kezdődött, az IEC után pár héttel, ahol egy teamet összehívott Tom, hogy megalkossák az amerikai integrál konferenciát. Felhívtak zoomon, hogy mondjam el, mit hogyan csinálunk az IEC-ben. Így lettem az Advisory Board (tanácsadó testület) tagja. Tom ekkor még csak forgatta a fejében az ötletet, és a klasszikus zöld csapdában volt. Hatalmas csoportélmények, hit, szeretet, öröm, lelkesedés és közösségiség. De jó együtt! Csináljunk valami jót együtt! Az ötlete is zöld volt: jöjjünk össze néhányan, beszéljük meg, hogy ki mit szeretne, és majd elosztjuk a munkát, és jó lesz. Jómagam már 1996-ban átmenetem ezen a zöld/green fázison, és 2002-től léptem át a sárga/teal üzemmódba.
Ez az, amiből lesz is valami, szervezett, komplex, evolúciós, élvonalbeli rendszer. A green ugyanis sehova nem vezet a szervezés tekintetében, az csak itt és most kapcsolódást hoz, ugyanis épp az a dolga. Akkor mennek zöldbe az emberek, amikor a szívük már nyitva, a víziót látják, és éreznek egy vágyat arra, hogy tegyenek együtt valamit jót a világért. Idáig jó. Azt képzelik, hogy majd együtt fogják ezt megcsinálni, mindenki önkéntesen bevállal valamit, és így együtt menni fog. Ettől a ponttól hal meg a legtöbb zöld kezdeményezés. Ők is idáig jutottak, és egy ponton, amikor már a sokadik zoom meetingen voltak túl az amerikai integrálos társaival, és végtelenül sokat beszélgettek, frusztrálttá vált a Tom attól, hogy nem haladnak. Ekkor felkért, hogy segítsek és adjak tanácsot neki, hogyan legyen ebből konferencia.
Azt mondtam neki, hogy akkor lesz, ha te egy személyben vállalod az anyagi és minden más felelősséget az egészért. Valamint döntést hozol: te megszervezed, ha törik, ha szakad. Te, és nem ti. Te találtad ki, tiéd a vízió, te vagy a felelős, nincs zöld „mi”-re tolás. Na ne, mondta, az túl veszélyes anyagilag, és bizonytalan. A válaszom az volt, hogy igen, be kell vállalnod a történet narancs, kék és piros részét is, így leszel integrál vezető. A naranccsal folytattuk, megkérdeztem, vállalja-e a teljes anyagi felelősséget. Erre elkomorodott, hogy kibérelni egy ekkora hotelt, úgy, hogy nem tudja eljönnek-e az emberek, az őrültség! Mondom igen, ezt hívjuk úgy, hogy narancs vállalkozó szellem, ami kockáztatással jár. Az új világ projektek is éppen ilyenek, beleállsz vagy nem? Ha akarsz konferenciát, ebbe kell beleállnod. Így ment át Tom a zöldből a sárgába, mert elment gondolkozni, és három napra rá előállt azzal, hogy oké, bevállalja, megcsinálja. Azt is mondtam neki, hogy ne hívjon össze húsz embert minden zoom meetingre, mert a green mocsárban fognak tobzódni, és felejtse el a mindenki egyenlően döntsön mítoszt. Mostantól a sárga tudatszint organikus praktikussága alapján dolgozzon: csak azt hívja el a meetingre, aki hétfőtől péntekig dolgozik vele konkrétan a konferencia tennivalóin.
Így is tett, és a húsz fő végül két főre csökkent: Tomra és Paulra. Így néz ki a zöldből a sárgába való átmenet. Vége a világjobbító végtelen összeülések „bullshitingjének”, és jön a valódi, felelős, megbízható, korábbi szinteket bevállaló munka. Így lett, hogy mindenki, akiről azt hitte, hogy majd együtt csináljuk a konferenciát, eltűnt, onnan kezdve, hogy dolgozni kellett, és felelősséget vállalni. Azt is javasoltam Tomnak, hogy a többiek, akik eddig voltak, azok közül válasszon ki néhányat, tanácsadó testületnek (advisory board), és havi egyszer ülésezzenek, hogy elmondhassák a véleményüket továbbra is, de a döntéseket mostantól neked kell meghozni. Mert te vállalod a felelősséget és a pénzügyi kockázatot az egészért. Innen már csak az a dinamika váratott magára, hogy mikor jön elő Tom és Paul között a „ki dönt?” dinamika, mert jellemző, hogy ilyenkor a párosba is becsempészi a green a greenkedést. „Majd érezzük, majd alakul”. Elő is jött ez, később egy piros helyzetben, amikor egy belsős tag megtámadta a rendszert. Nagy piros dinamikát okozott a közösségben, és nem tudták, hogy kezeljék. Ebben a szakaszban segítettem Tomnak és Paulnak, hogyan oldják meg. Azt is elmondtam, hogy amiket mondok, azok advice processek a teal elvek szerint, tehát ő dönt. Én javaslok, de ő dönt.
Az említett hölgy kezelése dinamikailag igazi integrál phd feladat volt, se Tom se Paul nem voltak rá kellően felkészülve. A nő végül hisztériásan lemondta a konferencia részvételét; az ügy elcsendesedett, és sok mindenkiben fájdalmat hagyott. A nő, noha integrál coach és a közösség elvileg ősrégi tagja, nem lát rá a dinamikára, amit okoz. Ez csak egy a száz szál közül, ami elvezet egy konferenciáig, ami végül sikerült, és Tom meghívott tiszteletbeli előadónak.
Így lett végül az ICON rendezvény, ami az Integral Conference of North America akronimja. Tom a fejébe vette, hogy két évente az IEC közötti években szeretné ezeket, harmonizálva velünk. A konferencia végén felhívtam a szállodai szobámba (ami egy apartman, business tárgyaló nappalival) Tomot és más vezetőket, hogy beszéljünk a jövő integrál konferenciáiról az egyes földrészeken, és egyeztessünk e téren. Az első kérdésem az volt, Tom, ugye csinálsz még egy ICON-t két év múlva. Rávágta, hogy noooo. Mondtam, hogy pihenje ki magát, és utána gyerünk tovább. Most, hogy feltámasztotta, vigye tovább. A feleségére nézett, a felesége pedig őrá. Látszott, hogy ez párkapcsolati kérdés is, és ebben a pillanatban alakul a jövő. Ekkor én is a feleségére néztem csendben, ő pedig énrám, végül pedig mindketten Tomra néztünk. Ebből az sült ki, hogy elmozdultunk a „no”-ból, a „na oké, akkor meglátjuk” felé.
Tom sok elemet megpróbált átvenni az IEC-ből, de igazából nem értette meg a mágiát, mert nem embodied csoportterapeuta, hanem mentális egyéni terapeuta. Keveset értett meg, úgy fordította magának, hogy „aha, Bence is giving state experiences to people” – azaz „Bence tudatállapot élményt ad az embereknek”. Ezt akarta reprodukálni valahogy fejből, verbálisan, amiből végül is megismétlődött a régi amerikai „konf style”, és egy szokásos amerikai konferenciává vált az ICON. A lényege, hogy végül szinte csak ülünk, végig beszédek vannak, és szinte zéró vagy minimális csoportozás és mozgás. Ez Amerika és Nyugat-Európa fixációja. A magyaroknak fogalmunk sincs, micsoda eredeti, haladó és színes élményvilágban élnek az integrál világban és az IEC-ben, különösen, mert abban a téves hipnózisban él a magyarok többsége, hogy nyugaton és Amerikában biztos minden jobb! Hát nem. Az integrál konferenciák semmiképp. De a fixáció szó kevés ide. Ezek kulturális terek, eltérő kultúrájú világok. Ezt majd máshol fejtem ki. Röviden: megvan, hogy mi jobb Amerikában, és mi jobb Magyarországon, és a terápiás értelmű és integrál csoportélmény toronymagasan itt a jobb.
Mindenesetre így lett az ICON konferencia, amelyet azzal együtt, hogy nem volt csoportozás és ilyetén mély élmény, maximálisan kiélveztem. Az ülünk és beszélgetünk modalitásban utaztunk, és kihoztuk, amit lehetett. Én minden nap rádobtam egy kis kinti, természetben töltött elfoglaltságot és sprotot. Rengeteg kapcsolatot építettem, szinte folyamatos socializing-ban voltam. Az előadásoknak és a sok személyes beszélgetésnek köszönhetően rengeteget gazdagodtam gondolatilag. Elmélyültek és alakultak barátságok, szövetségek, létrejöttek megegyezések, és rengeteg új ember tudatába belekerült az IEC is, amelyre készülnek jönni jövőre, 2025-ben Magyarországra, május 26. – június 1. között.
A konferencia Denver külvárosában, az Embassy Suites Hilton Hotelben volt 2024. május 16-19. között, csütörtöktől vasárnapig. Ezért előre lebeszéltem Kennel, hogy ezután, hétfőn fogok felmenni hozzá, május 20-án, délelőtt 11-re. Az Embassy Suites by Hilton hotel olyan volt, mint a budapesti korábbi Atrium Hyatt Hotel a Dunakorzón, amit most InterContinental Budapest-nek neveznek, a Lánchíd lábánál. Az egy átrium hotel, amelynek a lényege, hogy egyetlen hatalmas, fedett belső udvarszerű, azaz átriumos tere van. Csak ez nem a Hyatt láncé, hanem a Hiltoné. Ebbe az átriumba nyílik bele minden vendégszoba, tehát nincsenek zárt folyosók, hanem függőfolyosók vannak, mint egy belvárosi bérházban. A liftek is üvegből vannak, és középen futnak föl-le a falon. Mindezek miatt az a különleges élmény van, hogy ha kilépsz a szobádból, azonnal mindenki mindenkit lát a térben, így mindig látni ki hol van éppen, hacsak nem a szobájába bújt el éppen. Nagyon érdekes, szociális élmény, igazából green érzést teremt a jobb alsó kvadránsban, egy nagy transzparens közösség vagyunk. Az Embassy Suites-ból a suites a lényeges még ez élményemben, az ugyanis azt jelenti hogy minden egyes szoba a hotelben nem szoba, hanem lakosztály (suite = lakosztály). Vagyis mindenkinek van egy nappalija, dívánnyal, dohányzóasztallal és hatalmas LCD tévével, valamit külön business table-el és kiskonyhával, és ebből nyílik külön egy háló és egy fürdő. Tehát minden lakosztály alkalmas business meetingre is. A Hilton pedig azt jelenti, hogy az egész egy upscale (felsőkategriás, előkelő) hotel. Megjegyzem, ma már egész Amerika annyira gazdag és tele van pénzzel, hogy a norma az, hogy minden felsőkategóriás érzetű, vagyis ez a felsőkategória válik egyre inkább a középkategória érzetévé.
Ezért ez a hotel nekem erős középkategóriának tűnt Amerikában, magyar szemmel pedig valóban felsőkategóriásnak. Ma már csak az tűnik igazán felsőkategóriásnak Amerikában, ha valakinek saját kastélya van parkkal.
A környék viszont, Denver külvárosa, nem volt szép, teljesen lélektelen volt. Nem lepukkant negyed, hanem „semmi negyed”. Egy ipari negyed, ahol semmi lakóház és ember, csak raktárépületek, sehol egy ember az utcán (max. a raktárban bent), csak beton és beton, néhány kamion, és semmi zöld. Ötven méterre pedig az állandóan zúgó 12 sávos autópálya, állandó zúgással. Ezért aztán nagyjából senki nem ment sehova a hotelből, ami segített együtt lenni bent. Felejtsük el az IEC Balaton-parti idilljét, a zöld ősplatánfás ligetes hatalmas kerttel Siófokon. Itt a Denver-széli betonvalóság közepette áll ez a csodás hotel.
Ken Wilber maga nem jött el a konferenciára személyesen, noha a saját városában volt, és ennek egészségügyi okai vannak. Krónikus fáradtság szindrómája van úgy harminc éve, így Zoomon adott elő itt is, ahogy a magyarországi IEC-n is, és a világ összes helyén, ha megjelenik. Csak zoom. Wilber ezért az ICON-t a pálya széléről figyelte otthon ülve. A Zoomon egyszer, pénteken 45 percre jelent meg. Meglepően fegyelmezett volt, még sosem láttam ilyennek. Általában nehéz leállítani, mert túlbeszéli az időt, és nem nagyon hallja, ha szólunk, hogy lejárt az idő, nem veszi a finom jelzéseket, annyira elmerül a mondandójában, egyfajta előadási transzban van. A szervezőnek a leghorrorabb az, ha az előadó nem áll le, mert roppant kellemetlen a közönség előtt leállítani az előadót. Ha viszont tovább hagyjuk beszélni, akkor az időzítések miatt a következő előadónak lesz rövidebb az ideje, amitől az viszont igen haragos lesz. Ha a szünetet vesszük el az emberektől, akkor meg több száz ember lesz kimerült és feszült, ezért azt sem lehet.
Én megtanultam az IEC-n kézben tartani mindezt, de beletelt 2-3 konferencia mire rájöttem, hogy mi nem működik és mi igen, és hogyan lehet 1 perc késés nélkül végigvinni egy 600 fős óriás terem nagyszínpadát órákon át, sok előadóval egymás után. Wilbernél azonban ez kudarcot vallott, részben azért, mert nehéz leállítani élőben is, részben mert rontja a helyzetet a Zoom, ahol nem lát engem, ha jelet adok, és nincs hogyan közbeszólni.
Ezért volt már olyan az IEC-n, hogy mobilon hívtam a színpad mellől Siófokról Wilber asszisztensét, Colint a denveri loftban, hogy „szólj már Kennek, hogy álljon le!”. Szerencsére az IEC-re ekkor már tudatosan rátettem 15 perc pufferidőt a nagyszínpadi Wilber előadásra, előre belekalkulálva azt, hogy nem fog leállni és, hogy majd meg kell harcolnom valahogy az időkeret betartásáért, az előadó leállításával. Mindezt úgy, hogy a közönség ne vegye észre, hogy megtartsuk az előadó, a szervező és a közönség méltóságát, mert méltatlan leállítani, mégis szükséges, hiszen tekintettel kell lenni a többi előadóra is. Az asszisztense válasza a telefonba az volt, hogy „nem tudom leállítani!”, mire én azt feleltem, hogy „akkor is állíts le b*meg!”, és akkor sikerült egy pár perces csúszással, de a pufferidőn belül megállítani.
Most viszont valami megváltozott, és Wilber idő előtt befejezte, és még kérdésekre is volt bőven idő. Úgy tűnik ő is megtanulja időközben az előadás szociális részének művészetét is. Tom pedig lazán hátradőlhetett az első sorban, a székében.
A konferencia beszippantott, és teljesen lekötött, megszűnt a külvilág. Így a Wilberhez menésemre, amelyre rendesen készülni akartam, már nem maradt időm. Csak vasárnap délután kezdtem ráfókuszálni, miután a konferencia délben véget ért. Az igazi felkészülést hétfő reggelre tettem, mert vasárnap a jetleg miatt hulla fáradt voltam már délutántól, és a rákészülés első lépésénél elvéreztem. Ez pedig az állvány és mikrofon bepróbálása lett volna. Elterveztem ugyanis, hogy Wilberrel a személyes kötetlen beszélgetés után készítek egy videóinterjút az iphone 14 PRO telefonommal, aminek annyira jó a kamerája, hogy hihetetlenül jó minőségű videókat lehet vele csinálni. Viszont bele kell dugni egy csíptetős mikrofont, a saját felvevő hangja színvonalon aluli, ha profi felvételről van szó. Ezért vasárnap délutánra terveztem a technikai próbát a szálloda szobámban: elővettem a bőröndből az állványt, hogy bepróbáljam, és a két csíptetős mikrofont… is elővettem volna… Ahogy turkáltam a táskám zsinóros rekeszében, rájöttem, hogy a mikrofonokat otthon hagytam Budapesten! Ekkor beütött az ideg, és hamar akcióba lendültem. Vasárnap délután elindultam a bérelt autómmal mikrofont és átalakítót keresni Denverben. Amerikában a nagy áruházak (Best Buy, Walmart, Target) vasárnap is este 7-ig, vagy 10-ig vannak nyitva, és van bennük iphone alktrész osztály is van. Találtam két mikrofont, azt megvettem. Viszont nem találtam átalakítót, ezért a délután nagyrésze ráment arra, hogy több áruházba elmentem. Utána már csak lazulásra volt energiám, így este egy koreai romantikus filmdrámát néztem meg a Netflixen, és este 9 kor elaludtam, egy rövid hanyattfekvő meditációt követően.
Május 20-a hétfő, a Kennel való találkozás napja. Mint minden nap itt, reggel 5-kor keltem. Úsztam egyet a szálloda kellemes medencéjében, majd megcsináltam a szobámban egy dinamikus workout-ot, azaz saját testsúlyos és kardio mozgást jógával kiegészítve. Mindezt azért, hogy friss legyek és jól érezzem magam a testemben, amikor Wilbernél leszek. Ettem egy kiadós reggelit is, hogy az éhség ne vigye majd el a fókuszt, mert ha nem reggelizem, mint otthon, akkor déli tizenkettő és egy között már annyira éhes vagyok, hogy nehéz koncentrálni, és ennem kell. Ezt most kilőttem a reggelivel. Ezután kipróbáltam a technikát a szobámban, és 9:30 kor elindultam, hogy 10:00 re ott legyek, egy órával előbb a környéken, hogy ha bármi van le tudjam kezelni, illetve azért is, hogy még sétálhassak egyet a napon. 10:00-re oda is értem. A parkolás máris gondot okozott, mert mint ott kiderült, a környéken nem lehet parkolni. Jó, hogy korábban érkeztem, fél órába telt a parkoló keresés, ami végül nem is sikerült, így visszamentem a ház elé. Ott egy mellettem megálló kocsiba beszóltam, és megkérdeztem, hogy kell itt parkolni. A barna bőrű srác ijedten nézett rám és mondta, hogy nem beszél angolul. Amerikában van ilyen, hogy valaki itt él, munkája van, dolgozik és pénzt keres, és nem beszél angolul egy mukkot sem! Még az „I don’t speak English”-t sem tudta kimondani. Üzenem azoknak, aki szorongva beszélnek Magyarországon, hogy hajrá! Mert már élből jobban beszélnek, mint az ilyen amerikaiak, aki sehogyan nem beszélnek angolul. Megkérdeztem spanyolul tud-e. Mondta igen, és megkönnyebbülve mosolyodott el, majd elmagyarázta a parkolási rendszert.
Ezután sétáltam egy húsz percet Ken háza előtt a parkban, nagyon kellett a napfény és a friss levegő. Majd beültem a háza aljában lévő Metropolis nevű kávézóba, 10:50 kor, tíz percre, hogy na akkor végre átgondoljam, mit is akarok, miért is megyek fel hozzá, és az interjú során miket kérdezzek. Erre végül 5 percem maradt. Gyorsan elővettem a papíromat, hogy összeírjam mindezt. Noha korábban fel akartam készülni, nem volt időm, így itt egy chai latte mellett tettem ezt most. Szegény chai latte nagyon műízű volt. Mivel Indiában sokszor ittam rendes chait, engem ezzel már senki nem fog átverni. Ennek ellenére még mindig maradt egy mikrogramm hit bennem, hogy na talán most jó lesz, és ezért gyakran bedőlök nyugaton, amikor azt hiszem, hogy valóban chait kapok. Ez nem az, hanem egy cukros mű szirup, forró tejbe öntve.
Viszont nem sok időm volt ezen és a kérdéseimen merengeni, mert öt percre rá, 10:55 kor egyszer csak rám köszönt valaki egy méterről, hogy „Hey Bence!”. Úgy meglepődtem, hogy megállt az idő a fejemben. Odanéztem és Colin volt az, Colin Bigelow, Ken Wilber asszisztense. A híres „Colin”, akit mindenki ismer, aki valaha Wilberrel személyes kapcsolatba került. Ugyanis Colin szokta intézni az e-maileket és a szervezést, úgy nagyjából 25 éve. Szóval ott állt Colin ugyanazzal a kinézettel és mosollyal, mint 2003 óta mindig, mióta bekerültem ebbe a körbe. Ő is akkortájt érkezett, talán egy-két évvel előbb, mint én. Ugyanaz a generáció vagyunk, sőt ő kicsit fiatalabb nálam. Az akkor huszonévesek, akik elkezdtek Boulderbe jönni Ken Wilber miatt, hogy találkozzanak vele, miután a könyvére rátalálva úgy érezték, hogy úristen, ez az! Odavonzódtak, az életüket odaszánva, – sokan legalábbis megpróbálva, és sokan később kiesve -, annak a reményében, hogy Wilberrel egy új, integrál világot lehet majd elősegíteni, és hogy ennek van értelme. Én is így jöttem 2003-ban először ide. Akkor „Integral Next”-nek neveztek minket, vagyis a következő integrál generációnak, az akkor 40-50 éves boomerek, mint Wilber is. Ma mi vagyunk a negyven-ötven évesek és ők a hetven-nyolcvan.
Colin mit sem változott látszólag, azonban két dolog mégis megváltozott. Az egyik az, hogy kedvesebb volt velem, mint korábban. Odapattant és megölelt, jó erősen, igazából. Régebben kissé fölényes volt és távolságtartó, mint „az ifjú herceg, Wilber kegyeltje”, úgy ült, mint aki azt sugározza, hogy ő az első, és mindenki más utána jön, és rajta keresztül Wilberhez. Ma már jobban értem, hogy ez miért volt. Amellett, hogy ez a helyzet dinamikájából is jön, olyan projekciói vannak, ami mögött egy traumatizált múlt van. És mint minden esetben, aki nem dolgozza meg a személyiségét, annak az egója el fogja téríteni a repülőt. Ez adódott hozzá Colin personal assistant helyzetéhez. És éppen ez változott meg, legalábbis csökkent, oldódott, amit a következő epizódban értettem meg. Elmondta, hogy egy nagyon komoly terápiás folyamatban van, ami miatt kicsit távolabb is ment Wilber mellől, és emiatt a barátnője Andrea szokott már egy-két éve válaszolni az e-mailekre, ha épp nem ő. Ami – hozzáteszem – szerintem mindenkinek jó egyébként, mert Colin felépítheti a saját egyéniségét, végigmehet a saját folyamatán, és van szabad tere, Andrea pedig gyorsabb és hatékonyabb szervezőnek tűnik most, mint Colin.
Szóval megkérdeztem Colint köszönésként, válaszul, hogy „how are you?”. Két évembe telt Amerikában annak idején átszokni arra, hogy erre a kérdésre ne várjak más választ, mint hogy „fine”, vagy „great”, és hogy ne hőbörögjek, mint a magyarok, hogy „dehát miért nem válaszol normálisan?”. Rájöttem itt ez nem kérdés, hanem köszönés! Mint a ”Mi újság?” -› „Semmi!” / vagy a „Minden oké”-› „Akkor jó!” – séma, amit mi itt Magyarországon mondunk, ha jobban belegondolunk. Colin viszont meglepő módon nem ezt válaszolta, hanem elgondolkozott és belekezdett elmondani, hogy tényleg hogyan van. Ezen nagyon meglepődtem, és érdeklődve elkezdtem hallgatni. Rögvest át is váltottam figyelmesen hallgató és megtartó üzemmódba. Elég hevesen beszélt, egyszerre volt benne az amerikai erő és lehengerlés és a magáról való érdekes őszinte megosztás, ami különösen szokatlan kombináció. Egyszerre beszélt arról, hogy megtalálta magában a vadzsrapánit (tibeti istenségfigura), és a sérült énjét, amin terápiában dolgozik. Egy kicsit fura volt, ha a terapja lennék, azért belementem volna, hogy a helyére tegyük a dolgokat. De hát most nem ezért jöttünk, és 10:58 kor nincs időnk belemenni a kávézó közepén álldogálva, mert 2 perc múlva vár fent a Ken.
Colin közben rendelt egy kapucsínót, majd megindultuk fel, a toronyházba, a 11. emeletre, és a liftben folytattuk a beszélgetést. Ken Wilber a 11. sugárúton lakik (West 11th Avenue) Denverben, egy toronyházban. A kapun csak kóddal lehet bejutni, utána viszont egy olyan liftbe szállunk bele, amelyik, amikor kinyílik, akkor közvetlenül Ken Wilber nappalijába lépünk be! Pont, mint egy amerikai filmben, csak ez most nem film, hanem valóság.
Ken Wilber egy celebrity. Egy világszinten csodált sztár. Csak nem a színészet, film és zene világában, hanem a pszichológia, spiritualitás, a filozófia és az önfejlesztés világában. Viszont ugyanúgy amerikai sztár, ezért ahhoz illő helyen lakik. Csak egy kicsit le-scale-elve, mert egy író-filozófus mégsem keres annyit, mint egy filmcsillag, így nem egy 500-1000 négyzetméteres medencés házban lakik, hanem „csupán” egy 250 négyzetméteres tetőtéri 180 fokos, panorámás amerikai loft lakásban. Hatalmas ablaküvegek árad be a fény, az épület 3 oldalán, tehát körülbelül 180 fokban rálátni Denverre és a Sziklás-hegységre, és annak a még májusban is hófedte csúcsaira a magasból. A nappalija hatalmas, körülbelül 80-100 négyzetméter lehet, ott történik a társasági élet, ott fogadja a vendégeket. Egy légtérben van hátul a konyha, és még négy szoba nyílik ebből a nagy térből. Az egyik a hálója, a másik kettő iroda, az egyikben ír, a másikban az asszisztense dolgozik. A maradék kettő pedig vendégszoba. A nappalija színes, és van egy óriási, álló, 2,5 méter magas Buddha szobra, az fogad minket a liftből kilépve. Nagyon stílusos a lakása, designos, színes, modern, játékos tetőtéri loft lakás. Van Kennek egy cool, menő, w6-os posztmodern és integrál stílusa, ami a ruházkodásán és a lakberendezésében is átjön.
Amikor először jártam itt, akkor teljesen meghökkentem, hogy mennyire menő, hogy a lift a nagyszobájába nyílik. Most már otthonos, megszokott volt. Az épület 10 emeletén rendes lakások vannak, azaz sok lakás egy emelet és folyosó, abba nyílik a lift, mint máshol is. A 11. és egyben legfelső emelet viszont másmilyen. Itt csak két hatalmas loft lakás van, és a liftnek is két ajtaja van, kétfelé nyílik. Az egyik Wilber nappalijába, a másik a szomszédéba. Ide csak külön érintőkártya segítségével hoz fel a lift, ezért mindig felkísérnek, nem lehet csak úgy lent kapukóddal bejönni és felmenni. Mint rájöttem Colin lejött értem, épp mielőtt rájuk írtam volna, hogy itt vagyok.
II. Az együttlét Kennel
Amikor beléptünk Ken a hátsó asztalnál ült a konyhánál, ami elvileg étkezőasztal (kb. 12 főre), de tele van könyvekkel és jegyzetekkel és inkább officenak használják, ő és a munkatársai. Ha evésről van szó, mindenki az ölébe vesz egy tál valamit és megeszi egy széken. Ez egy aktív work-station lakás inkább, legalábbis a nappalija, a közös tere, látszik, hogy a zseni filozófus nem a normál mezsgyéken él. Ekkor kirepült Andrea, Colin barátnője hatalmas mosollyal és sebességgel valahonnan hátulról a konyhából és üdvözölt, megölelt és leültetett. Oda ültetett, ahol „ülni kell”, ha jön a Ken, Már oda volt készítve az új könyv, ajándékba nekem és egy kék cetli, hogy arra írjam a nevem vagy ha akarom, hogy mit írjon bele Ken. Mondom én azt akarom, hogy ő találja ki mit ír bele, és feltételeztem, hogy a nevemet, mint „Bence”, le fogja tudni írni így 21 év ismeretség után.
Ekkor Ken is felállt, odaslattyogott, és egy örömteli nagy üdvözléssel megöleltük egymást, majd leültünk beszélgetni. Elkezdtem beszélni, és egy perc zavar volt, mert nem értette, nem hallotta. Visszakérdezett, hogy mi? Colin előre szólt, hogy készüljek fel, hogy egy 75 éves emberrel fogok most beszélgetni. Noha Ken úgy tartja a testét, és úgy öltözik, mint egy huszonéves, valóban most már a kor markánsabban meglátszódott rajta, mint valaha. A járása darabosabb, lassúbb és akadozóbb, és a hallása is romlott. Egyszerűen nem hallotta jól, mit mondok, így elkezdtem hangosabban, erősebben beszélni. Úgy már jó volt. Mióta parókát hord, most találkoztam vele élőben először. Csak úgy három éve hord parókát, és azóta mindenki azt találgatja, mi az isten történt, hogy az amúgy kopasz intellektuális fejéről ismert Wilber, akinek szinte a brandje, a trademark-ja az okos kopasz fej, az hirtelen egy őrült feltaláló kinézetű parókát hord. Megőrült a Wilber? Meg nem őrült, de bohókás és játékos, az biztos. És amerikai. Az amerikaiak szeretik a játékosságot, lazaságot, bulisságot, az élet állandóan félig egy buli, mintha egy soha véget nem érő partin lennénk, ez az amerikai alapfeeling. Wilber lazábbra vette úgy hetven felett és noha gyengébb a teste, a lelke ráerősített a parti hangulatra.
Mondtam Kennek, hogy először akkor beszélgessünk csak kettőnk között, és aztán csinálhatok-e vele egy interjút később a világ számára. Mondta, hogy „fine”. Ekkor elkezdtünk beszélgetni. Colin hátrament a konyha részbe Andreaval, majd néha kijött, és megint el. Igazából zavart. Kennel kettesben akartam beszélgetni. Szerintem érezte Colin és Andrea, hogy „hagyjuk őket most magukra”. Magunkra is maradtunk és ekkor, egy pillanatra nem tudtam mit mondjak. A helyzet teljesen spontán, definiálatlan és kreatív volt. Ken egy zseni tudós, viszont nem annyira ügyes az egyéni beszélgetési helyzetekben, arról ismert, hogy ha leül valaki vele beszélgetni próbálni, akkor olykor nehéz vele beszélgetni, mert egyoldalúan kiselőadást tart. Én is ezt éltem meg korábban, de most egészen más volt. Nem kezdett kiselőadásba. Csak nézett kedvesen. Én is néztem kedvesen, és kialakult egy valósabb kapcsolat, mint korábban. Szerintem megöregedett és kevesebb energiája van, ezért többet van a csak van- ban, csökkent a karakterfixáltság és növekedett a természetes, spontán együttlét. Ez nagyon tetszett. Mindez átvillant rajtam egy másodperc alatt, és én kezdtem el beszélni.
Először arról meséltem, hol áll most az életem, a két éve történt válásomról, a magánéletemről. Éreztem, ahogy őszintén figyel, közelebb húzódik és bemelegszik a levegő, beáll a rapport. Utána ő is mesélt az ő párkapcsolati életéről, és azzal, hogy van most a kérdéssel, ami nagyon érdekes volt. Elgondolkodtatott, pláne, mert egy másik amerikai barátom, akinél az első három napot töltöttem a konferencia előtt, majdnem ugyanezt mesélte. Éreztem egy szinkronicitást, egy sorsüzenetet, de még nem fejtettem meg, hogy mi az..
Ekkor bejött Colin, leült mellénk és elkezdett beszélni. Magára vonta a figyelmet és nem tágított. Arról beszélt, milyen terápiás folyamaton megy át, és mi történt vele gyerekkorában. Ezt nem fogom itt leírni nyilván, annyit elmondhatok – és ezt ő is mesélni fogja publikusan is – hogy erősen bántalmazott gyerekkorból jön, és a traumáit csak néhány éve kezdte feldolgozni. Ahogy mesélte, Ken időnként megismételt egy-egy mondatrészt, „bizony így volt”, mondta. Bizony ez van. Bizony úgy van. Egy kicsit feszülni kezdtem, hogy Colin elviszi a lehetőséget, hogy Kennel beszélgessek kettesben, akkor is, ha együttérző figyelmet érdemel tőlünk. Mikor már húsz perce beszélt magáról, akkor egyenesen azt éreztem, hogy itt valami dinamika van. Oka van, hogy magára vonja a figyelmet, és nem hagy beszélni minket. Annak nem volt itt a helye és ideje, hogy ezt behozzam, sőt azt is láttam, hol tart a trauma feldolgozásban, mire tudatos, és mire nem, és ebből mennyi jelezhető vissza neki. Mivel ezzel foglalkozom, mint terapeuta, ezt könnyen felmérem. Így megtartottam a helyzet kettősségét, a nyilvánvalót, hogy meséli az élményét, ami szent, szép és sérthetetlen, és a nem nyilvánvalót, a látenst, hogy kapcsolatdinamikában ezzel mit állít elő éppen a térben hármunk között. Szerintem ez egy olyan téma, ami 2-4 év múlva lesz behozható, ha terápiában marad és folytatja a folyamatos feldolgozást. A terápiában ez a legerősebb konfrontáció, az „itt és most mit állítasz elő közöttünk” dinamika kimondása, ezt már csak akkor lehet, ha az alaptraumán és a szenzitivizáltságon túl vagyunk, megtörtént az énerősítés és a töltés, és elbírja a személyiség. Nem egy kliensem járt hozzám két-három évig, akikkel átdolgoztunk alap traumákat, de kiszálltak az áttétel megvalósulása előtt, vagy épp az első áttételi megremegéskor, vagy utána az újrastabilizálódáskor, és elkerülték a teljes átdolgozást, anélkül, hogy tudnának erről. Ilyenkor az áttétel távolból folytatódhat tovább. Az egónál nincs nagyobb úr, mindenkinek az istene az egója addig, amíg végig nem megy a személyiségmunkán, és a terápiába járók közül is csak kevesen mennek végig. Ahhoz nem elég a probléma feldolgozás vágya, hanem kell a megvilágosodás, a felébredés, teljes transzformáció vágya is.
Visszatérve Colinra, itt nem maradt más, mint finoman elnavigálni a helyzetet. Észrevettem, hogy ha a magánéletemről beszélek Kennek, akkor Colin hátramegy a konyhába. Így átvettem a szót, Wilber felé fordultam, és a magánéletemre tértem rá hirtelen. Erre Colin hátrament és újra kettesben tudtunk beszélgetni.
Aztán beszéltünk Kennel Európáról, és arról, hogy ő Németországban volt, és az érdekli egy kicsit. Talán úgy keveredtünk oda, hogy megkérdeztem a neve német eredetű-e. Mert annak hangzik. De, mint számos amerikai, annyira sok hátterű, hogy nem érez kapcsolatot se a németekkel, se mással. Így legyintett és mondta, hogy van a családi felmenők között német, francia, angol is. Amerikában meg kell szokni, hogy egy embernek nem egy nemzetiségű felmenője van – pl. mindkét szülő egy országból jött, és ezért érthetően egy országú leszármazott – sőt nem kettő, hanem sokszor négy és tíz között! Ezek után már hogy tudna érezni bármiféle gyökeret is, ha ennyire elkeveredett, szétaprózódott? Ezután beszéltünk a németek kapcsán Hitlerről, mert ő nem tudja megérteni, hogy történhetett, hogy szisztematikusan, tervezetten 30 millió embert kiirtott. Hozzáfűztem, hogy nem csak ez az érdekes, hanem, hogy hogyan tudott egy egész nemzet (tisztelet a kivételnek) mögé állni és ebben a tömeghipnózisban részt venni. Hogy hova tud elcsavarodni a tömeghipnózis.
Utána egy érdekes rész jött, mert elővettem a táskámból az ajándékokat, amit neki hoztam. Hoztam neki egy népi díszítésű, nem turistabolt-giccses, hanem ízléses, szép kerámia bögrét. Olyat, amiből a meleg teát szívesen iszod, barna belsejű. Annyira cuki volt Ken, mert fogta a nagy félliteres, műanyag kávés mug-ját (nagy bögréjét) és azzal a lendülettel, ahogy átadtam neki a kerámiát, átöntötte bele a meleg kávéját, és onnantól abból itta tovább.
Ezután előhúztam egy Budapest című, képeskönyvet. Ez nagyon érdekelte, és elkezdte lapozgatni. Mondtam, hogy a bögre mellé „food for the mind”. Egyszerűen fogta és végiglapozta csendben. Teljesen elámult, mert eddig semmit nem tudott erről a városról. Nézegette a képeket, és időnként odafordította felém kérdő szemmel, hogy „ez mi?” Olyan volt, mint egy kisgyerek, nem kérdezte, csak odafordította és kérdőn nézett, nyitottan, mosolyogva. Ami különösen tetszett neki és odafordította, hogy mi az, az az operaház, a Lánchíd, a Mátyás templom, a zsinagóga, a parlament és vár volt. A vár annyira tetszett neki, hogy Colin is odaszaladt és elmondott vagy három öblös váo!-t.
Elmagyaráztam, hogy a Duna megy keresztbe, hogy milyen nagy és, hogy régen külön volt a Buda és Pest. Elmondtam, hogy a világ második legnagyobb zsinagógája van Budapesten, és kicsit meséltem Herzl-ről is, aki a zsinagóga mellett lakott, és ő tőle származott Izrael megalapításának a gondolata. A magyar, aki feltalálta Izraelt. Ezt nem szokták tudni a világban. Ekkor beszéltünk a holokausztról is.
Erre a témára beviharzott a Colin és leült mellénk. Észrevettem, hogy a nyakában egy Dávid-csillag nyaklánc van. Megkérdeztem, hogy zsidó származású-e, és azért hordja-e? Azt mondta nem az, csak azonosul most az Izrael témával. Ekkor megértettem, noha ezt nem mondta ki, hogy a nehéz gyerekkor feldolgozásában ez segít neki. A heroikus beazonosulás a hasonlóval, segíti a belső gyermeket, mert ha azt érzi, hogy melléjük áll és elősegíti az igazságtételt nekik, akkor saját maga számára is igazságtételt szerez. Ez egyébként nem lesz így, de a feldolgozásnak ebben a szakaszában hagyni kell ezt a vágyteljesítő fantáziát. Ez az a szakasz, amikor az emlékezés megindult, a tudatot elárasztják a korábbi tartalmak, és ezért még elhárító mechanizmusokhoz nyúl a tudat, de már fejlettebbekhez, mint az, amivel a trauma le volt tokolva. Ezt együttérzéssel figyeltem.
Ekkor Colin elmesélte, hogy beszélt egy amerikai katonával, aki a mostani, vörös tengeri terrorizmus ellen küzd. Ott hajózik, és úgy oldja meg a terroristák kiszűrését a lakosság közül, hogy egyszerűen odatolja a hajóját partközelbe, és megvárja, míg elkezdik vadul lőni őt a partról a terroristák, hogy megöljék. Ekkor lép tüzelésbe, nagy pontossággal visszalő, és így minimalizálja a civilek lemészárlást, és maximalizálja a terroristák eltalálásának az esélyét. Mert a Hamasz és a jemeni és szomáli társ terroristák – akik a mostani vörös tengeri problémát okozzák -, a civil lakosságot használják élő pajzsnak és így leplezik magukat. Miközben Izrael ezen próbál áttörni, a nyugati „civilizált” európai és más országok Izraelt kritizálják, hogy milyen embertelenek és várnák, hogy azonnal hagyják ezt abba. Ez egy csapda: pontosan ezt akarta elérni a Hamasz, hogy Izraelt a saját nyugati és európai szövetségesei is rossz színben lássák, mint amolyan pszichológiai hadviselés a fizikai mellett. Honnan tudom mindezt?
Nos ezen a ponton szóba került a „Hamasz fia”, aki, mint ebben a pillanatban kiderült, mindhármunk nagy kedvence! Hirtelen olyanná váltunk hárman, mint kamaszként három focirajongó, akik emelt hangon lelkendezve beszélnek a kedvenc focistájukról. A Hamasz fia, vagy Green Prince, saját nevén pedig Mosab Hassan Yousef, a Hamasz alapítójának a fia. A Gázai övezetben született. Gyermekkorában rutinszerűen verték. Az anyja legjobb barátja, az anyja elégedett jóváhagyásával és jelenlétében egy rúdhoz láncolta a fiút, és egy vasbottal véresre verte, mert nem tartott be valamilyen szabályt a Koránból. Igen! Így a helyes a nevelés a Szent Korán szerint, vélte az anyja és apja is. Máskor pedig az utcán megerőszakolták férfiak, hiszen a szélsőséges szexuális elfojtás nyílt utcai erőszakolásokhoz vezet – mondja ma már Mosab. Ennyit a szent vallásról, és a w4-es wilberi szintről, ha túltolják, és hogy lesz belőle a w3 kirobbanása, amelyet nem lehet így megoldani, szélsőséges szabályrenddel és elfojtással. Mosab úgy nőtt föl, hogy ez volt a norma! Ez nem egy szerencsétlen marginális eset volt, hanem a világ ott ilyen. Az egész világ ilyen. Az apja pedig közben létrehozta és felépítette a Hamaszt. Mosabot, a Hamasz alapítójának fiát, akit széjjel abuzáltak, mint más átlagos gázai fiatalembert vagy nőt – nem az izraeliek, hanem a saját fundamentalista iszlám világa bántalmazta. Egy ilyen helyen az abúzus nem is klinikai fogalom, sőt nem is fogalom, hanem a normál életvitel része. Nos ő ebből egyszer csak felébredt, és elege lett az egészből. Mind a Hamasz rémségeivel, mind az iszlám ezen formájának az eszementségével szembement. Ez egy óriási tett, mert ha egy kultúra olyan zárt, akkor abból nehéz felébredni és kilépni. Ekkor átment Izraelbe, és az izraeli titkosszolgálat munkatársa lett, azzal a céllal, hogy a Hamasszal leszámoljanak. Ez volt életében a w4 w5 átmenet. Jó pár évet ott szolgált. Még később az Egyesült Államokba emigrált, ott lett író, és nemzetközileg ismert személy. Előadott az ENSZ-ben és utána számos egyéb helyen. Így ismertem meg én is a YouTube-on. Ma már posztmodern szemléletű. Ajánlom rákeresni és meghallgatni. Elmondja, hogy a Hamasz célja nem Palesztina egysége, ez csupán egy politikai propagandaszöveg, amit a valós cél elfedésére használnak megtévesztésként. A valós cél Izrael és a zsidók teljes kiirtása, majd az egész Föld, és a világ muszlim átvétele. A Hamasz a muszlim testvériség egy alága, ahogy az ISIS is az volt, és mindezeknek ugyanaz a céljuk. Ezt az izraeliek tudják, azért küzdenek olyan hevesen. Ez nem egy megtorlás, hanem egy kétségbeesett harc, hogy ne valósuljanak meg ezek a célok. Mindezt, amit ide leírtam ő mondja, nem az én véleményem, hanem tolmácsolom. Megnézhetitek a YouTube-on, például az ENSZ-ben tartott erről szóló beszédét.
Mindenesetre a YouTube előadásait, az ENSZ-est és több mást, én is megnéztem, Ken is és Colin is rongyosra nézték őket, mert ők is tudni akarták mi áll az izraeli háború mögött. Ebben nagyon egyetértettünk. A nyugatiak már megint a zöld (posztmodern) árnyék csapdájába estek, azaz hogy a zöld szívükkel és jóakaratukkal nem tudnak mit kezdeni a piros extra agresszióval és gonosz sötétséggel (a zöld tudatszint árnyéka), és Izraelre haragszanak, akinek egyszerre kell elhordoznia ezt a haragot, és megküzdeni az igazi démonnal, mindenki más helyett, miközben az egész világot védik meg a muszlim testvériség „átvesszük a Közel-Keletet, Európát, Amerikát, és mindenkit az iszlámra térítünk” agressziójával szemben. A Muszlim Testvériségnek 300 millió tagja van, a Hamasz egy kis alegysége.
Ezután újra kettesben maradtunk Kennel. Ekkor előhúztam a táskámból a harmadik ajándékot, egy Rubik kockát. Megkérdeztem Ken-t ismeri-e? Mondta, hogy persze tud róla, de még sosem volt neki, sosem próbálta. Viccesen elkezdte forgatni és nézegetni, összekeverte a színeket kicsit, aztán letette maga mellé, az új kávéscsészéje mellé. Ezután beszélgettünk még Magyarországról, és megkérdeztem, tudja-e, hogy mi egy különc gócpont vagyunk Európa közepén, vagyis nem szlávok, vagy más környező népek. Azt sejtettem, nem tudja, mert ezt nem szokták tudni az emberek. Ő sem tudta, így elmeséltem neki honnan jöttünk. Csak az alapsztorit adtam le nekik, amit mondjuk az általános iskolában tanultunk, az újabb trianguláris kutatások eredményét – amely szerint félig ogur, félig hun az eredetünk és ez a kettő a mai Altaj-Kazahsztán közötti részben forrt össze, ami az ősmagyar eredet lehet – azt azért nem tettem ki, az egy picit túl sok lett volna ide. Ezt nagyon érdekesnek találta, sok kérdést feltett. Például a szokásos tízpontos külföldi kérdést: akkor a „Hun-garian” a hun szóból jön? Ilyenkor el kell mesélni, hogy nagyon nem, hanem az ongor, ogur, stb. szógyökből. Aztán jött a százpontos, hogy akkor Attila the Hun magyar volt-e. Ilyenkor ugye két megoldás van, az egyik, hogy hogy azt mondod igen, és bezsebeled a státusznövekedést, ami azért járt, hogy Attila szétzúzta egész Európát, tehát hú, de nagyok vagyunk! De azért rossz ember is, és végül vissza kellett pofozni a helyére. Akkor büszkék legyünk vagy szégyenkezzünk? A másik megoldás az igazság elmondás, hogy nem, nem volt magyar, hanem a magyarok előtti hunok egyik vezére volt, a magyar törzs később jött létre. Végül Istvánig jutottunk, maradjunk annyiban, hogy letelepedtünk, 1000 éve ülünk a fenekünkön és keveredik a red tribal „mennénk már” energia, és a w4 kék keresztény „nem mozdulunk, inkább análisan visszatartunk” érzés. Azért még megemlítettük a modernizációt, reformkort és a Lánchidat a képeskönyvből.
Részletesen kifejtettem Ken-nek, hogy hogyan látom a német greent, hogy a német green az nem egy laza green, hanem egy bűntudat hajtott kínos óvatosság a red elkerülésére, és arra épülő green (zöld). Én így láttam Németországban, amikor csoportot tartottam a németeknek. Ott megnyílt a német bal alsó kvadráns, az ő közös belsőjükbe tudtam belépni. Mert egy nép közös belsőjébe, a bal alsó kavdránsába csak akkor tudsz belépni, ha velük vagy együtt, és ők egymás között vannak! Ha már több külföldi van, és nemzetközi a csoport, akkor nem! Tehát ha a németek kollektív belső érzetélménye érdekel, csak németeknek vezess csoportot. Vagy csak amerikaiaknak, abból is sokra rájöttem itt kint. Óriási potenciál, ha egy homogén kultúrának tart egy másik kultúrából érkező csoportot, hatalmasat nyer vele a csoport is és a csoportvezető is. A legizgalmasabb élmények közé tartozik számomra. Tanulás, tudás, élmény és tapasztalástágulás.
A német red-green téma után megkérdezte, hogy a magyarokról is van-e ilyen ismeretem, véleményem. Ők milyenek belül, milyen nép? Itt azért nagyon kellett szabályoznom a saját kereteimet, mert ebben részletesen el tudnék merülni, így oda-odapillantottam az órára, és láttam, hogy már vagy egy és negyed órája beszélgettünk. Szóval a magyarok milyenek belül, milyen nép? Kezdtem azzal, hogy enneagram négyes. Ezen nagyon meglepődött, fel is nevetett. Ki gondolná, hogy egy nép melankolikus drámakirálynőt játszik? Hát én, és még mások, akik összevetették az enneagrammal. De nem ez a lényeg, ez csak egy klassz első megközelítés. Ha egy közmegegyezéses boxba tesszük, akkor örömöt élünk át, mert úgy érezzük értjük, mire utal a másik, és a dolog közös osztozásának az öröme a lényeg. Szerintem ezért kategorizáljuk a dolgokat a praktikusságuk mellett. A 4-es kapcsolati zónából hamar a 3-mas zónába lehet lépni vele.
Aztán jött a kifejtés, hogy na akkor kezdjük a szívtérrel, és a „szeretet népe vagyunk” mítosszal. Röviden a szívterét intenzívebben használó népek közé tartozunk, ez így korrekt, nem úgy, hogy a „szeretet népe” vagyunk. A szívtérben van szeretet, lelkesedés, fájdalom, gyűlölet, szomorúság. Vagyis mindezeknek a népe vagyunk, és nem csak a szereteté. A polírozott kirakati népönképbe a szépet mondjuk magunkról, magunknak is. De mivel gyakran jelentősen sértődékenyek és bunkók is vagyunk, a kettő nem fér össze, ezért hasítunk és csak azt mondjuk „a szeretet népe”. Hasonló okok miatt
Daubner szerint a magyar borderline nép. Onnantól persze ha a terápiában megdolgozzuk a személyiséget, akkor a hasításból megnyugodott, integrált szelfet lehet növeszteni. Magyaroknak alapgyakorlat: tartsd a követési távolságot a kocsival, ne menj a másik fenekébe, gyakorold a kulturált határtartást a sorban és a kocsival is. Így leszel európai. Aztán kifejtettem a mély és komplex gondolkodást, mint másik magyar jellemzőt; azt, hogy a nyelv miatt alapjában komplexen gondolkozunk, az érem, aminek a másik oldala a bonyolítottan és filozofikusan gondolkodás. A fény és árnyék mindig egy gömb két oldala, és egy jellemző egy gömb. Sok nehézkesség is van ezért is, de emiatt aztán meg is oldunk komplex dolgokat, ezért is van annyi feltaláló: gyufa, telefon, dinamó, Microsoft Office, nukleáris láncreakció, C vitamin, kontaktlencse, első computer, bakelitlemez, Izrael állama, és legutóbb Karikó Katalin mRNS technológiája. A végén azt mondta Wilber, ”nagyon sokat tanultam ma Magyarországról” – látszott hogy őszintén mondta és élvezte hogy újat tanult.
Utána valahogy odakeveredtünk, hogy Ken szüleiről beszéltünk, akik három éve hunytak el. Ezen meglepődtem, mert Ken 75 éves (a születésnapunk 4 napra van egymástól), így kimatekoztam, hogy legalább kilencvenhárom évesek lehettek, mert huszonegy éves korukban született. Mesélt az anyja és az apja családjáról, és a testvéreikről. Kérdeztem, hogy áll a gyásszal, van-e most aktív gyász processz ezzel kapcsolatban. Azt mondta nincs, és úgy láttam valóban úgy is gondolta nincs. Azért egy tízes skálán egy hármast megajánlanék neki, mivel önkéntelenül vagy háromszor beszélt a szüleiről az interjút beleértve. Úgy láttam, hogy azért tart még a feldolgozás. Többször elmondta, hogy mennyire jó családja volt, szerették, nem volt trauma, támogatták és mindenki magasan intellektuális volt. Utalt az élete egy szakaszára, valahol tinédzser korára, amikor ivott és apja ellen lázadt. Ha egyéni ülés lenne, úgy venném, itt teszi ki a sárga zászlócskákat önkéntelenül, hogy ebbe nézzünk bele. Szóval hallgatni ezeket, kedvet hozott, hogy belekérdezzek, na de nem azért vagyunk most itt, azt éreztem, itt a határ.
Utána elmesélte, hogy 13 éves korában született meg az integrál a fejében. Leesett az állam! Azt hittem, hogy 23 évesen született meg benne az integrál szemlélet, mert akkor jelent meg az első könyve, és eddig ezt a narratívát ismertem. Valóban ez a hivatalos narratíva, hiszen az első könyve megjelenésétől számítjuk a munkásságát, azonban amit most megtudtam az az, hogy az előtt már 10 éven át dolgozott ezen és azt 13 évesen kezdte. Figyelemreméltóan korai életkor a fejlődéslélektan tanulmányozásához és annak integrációjához! Elmondta, hogy a szülei intellektuálisak voltak, és otthon természetes volt a tudományos érdeklődés és olvasás. Ő egy ilyen családból származik. A sztori, amit elmesélt, és aztán az interjúban is rákérdeztem, a következő volt: 13 évesen az iskolában, amikor megkapta az év végi jegyeit, akkor azok mind kiváló-ötös eredményt mutattak, amit „a” betűvel jelölnek Amerikában. Tehát kitűnő volt, „straight a” (mindenből ötös). Ő viszont közben azon tűnődött, hogy miért írtak hét darab „a” betűt le, és miért nem írtak inkább egy darab nagy „A” betűt az egészre, ha az mind ötös. Ez járt a fejében: „How does it all fit together?” azaz „Hogy passzol ez mind össze”, vagyis „Hogyan lehet egybe rendezni mindezt?” Ezt vissza is tükröztem neki verbálisan, kétszer is, mert azt látom, hogy ez lehet neki az egyik önismereti kulcs önmaga mélyebb megértéséhez. Valami dolgozhatott akkor már őbenne, amitől már az osztályzatait leíró papírkákban is azt látta, hogy „How does it all fit together?” – hogyan passzol mindez egybe? A részletek egységbe integrálásának a vágya. Az egység vágya. A részekre szakadtság összepasszintása egy nagyobb értelmes egészbe. A magasabb, bennefoglaló holon elérése, amely tartalmazza a korábbi szintek, állapotok elemeit és azokból építkezve lesz új egység.
Jöhet ez egy 13 évesnél még korábbi időszakából, valamiféle pszichodinamikai alapból, például a szülők, testvérek összehozásának a vágyából? Vagy a saját belső élményeinek az integrálási vágyából?
A terápiás tapasztalatom alapján erősen feltételezem, hogy igen. A meggyőződéses kulcsmondataink, általában pszichodinamikai – azaz emberi kapcsolati történésekből eredő – korábbi saját élményekből származnak, amelyekre nem vagyunk tudatosak. Csak a jéghegy csúcsát észleljük, a jelmondatunkat, és azt, hogy valamiért ez nekünk fontos, szinte a megszállottjai vagyunk. Ilyen Wilbernél a „How does it fit all together?” Ennek az önismereti-terápiás kifejtésére nem került sor, de én nem tudok nem nézni terapként is, így kihallom és kiérzékelem a dolgokat, és legalább egy tükrözést odateszek, hátha később kibontható tovább, akár velem, akár önmaga számára.
Azt is elmesélte, hogy ezen élménye után 13 és 14 éves kora körül még két kulcsfontosságú dolog történt vele. Az egyik az, hogy elkezdett fejlődéslélektant olvasni, és felfedezte, hogy mennyire összefüggenek az eltérő modellek adott szintjei. Az is megdöbbentő volt – ami számomra is megdöbbentő volt 1996-ban, Budapesten, az ELTE pszichológia szakon, hogy ezt senki nem látja? Senki nem kapcsolja össze, és rendezi egybe a különféle fejlődési szinteket leíró szakaszelméleteket? Hát nem. Ez a tudomány árnyéka és buktatója, a specializáció, integráció nélkül. Nekem is erős késztetésem volt egységbe rendezni ezeket, mert annyira látható volt az összefüggésük, így amikor Wilberre találtam 1996-ban, nekem egy heruéka-szerű reveláció volt, hogy igen, ez az! És az, hogy ezt valaki megcsinálta.
Nos Wilber ugyanezen ment át, csak 1963-ban, 33 évvel korábban, mint jómagam. Azonban a felfedezéseit tíz évig inkubálta, és finomította, 1973-ig, mire 23 évesen megjelentette a The Spectrum of Cosciousness című könyvét, amiben leírta a létramodell első változatát. Ezzel egy éven belül gyors népszerűségre tett szert a transzperszonális pszichológia berkein belül, mert ő volt az első elméletalkotó, aki egy nagy szintézist tudott alkotni a pszichológián belül is, és azt összekapcsolva a spirituális fejlődési szakaszokkal is.
Ami még döbbenetesebb – mondta el a beszélgetés alatt, és aztán az interjúban is -, az az, hogy 13-23 éves koráig, ebben a tíz évben megalkotta körülbelül 110 fejlődési szakaszelmélet pontos összeillesztését és integrációját! Ez az a gigantikus táblázat, amit csak sokkal később, már vagy 15 könyve megírása után, végül 2000-ben, az Integral Psychology című könyvében közölt, életében először és utoljára. Az Integrál Akadémián bemutatom ezt a gigatáblázatot, de a legtöbb Wilbert felszínesen ismerő (vagyis 1-2 könyvét elolvasott, vagy ennél is kevésbé tájékozott ember) nem ismeri. Pedig ezen táblázatokból lehet megérteni Wilber munkásságának a lelkét.
Közben fél egy lett, már másfél óra elszállt, és még bele sem kezdtünk az interjúba. Kicsit aggódtam, bírja-e addig. Ekkor megjelent Bobby, szintén hátulról a konyhából bújt elő, pontosabban azt sejtem, hogy a konyha melletti vendégszobából. Teljesen meglepődtem, nem tudtam, hogy itt van a lakásban ő is. Bobby, Wilber egyik közeli barátja és támogatója, aki mindig ott volt a nagy fordulópontoknál Ken mellett, például az Integrál Intézet megalkotásánál 2002-ben. Bobby is a hetvenes éveiben járhat, napszemüvegben és sapkában sétált oda a nappaliban hozzám. Először úgy meglepődtem, hogy csak ülve kezet nyújtottam hátra fordulva, és közben mondta, hogy rég nem találkoztunk. Kérdeztem emlékszik-e rám, mert azt hittem nem ismer, de kiderült ismer, amire már felálltam és egy nagy baráti öleléssel köszöntöttük egymást. Kérdezte meddig tart majd az interjú, mert akkor úgy időzíti magát, mert nem akar a képen átmenni a háttérben. Majd továbbment.
Miután megvolt a három ajándék átadása, és a fenti témák átbeszélése, elérkezett a következő felvonás, az új ábrám megmutatása Kennek. Ezt nem terveztem, de belémvillant, ahogy ott ültem, hogy mutassam meg. Elővettem a laptopom, felkötöttük a hatalmas LCD képernyős tévéjére, és áttanulmányoztuk alaposan. Az ábra neve, „Factors of integral personality development”, vagyis az integrál személyiségfejlődés tényezői. Az ábrán bemutatom a wilberi tíz szintet, melléírva minden szinthez, hogy milyen élmények tartoznak az adott szinten a terápiához és az önismerethez. Az ábra gyakorlatias, azaz harminc év emberekkel, és önmagammal való munkát mutatja. A magyar eredetije a honlapomon van az integrál tábor oldalon, úgy említve, hogy milyen élményeket lehet átélni a táborban, a szintek szerint. Ezt bármikor meg lehet nézni a weboldalamon. Ennek készítettem el az angol változatát, amiben kicsit kevesebb tényező szerepel, mint a magyarban, tehát egyszerűsített verzió. Így is elég részletes, különösen Amerikában, ahol ennél sokkal elnagyoltabb ábrák vannak – beleértve Wilber ábráit is –, ezért még így is aggódtam, hogy nem-e lesz túl sok, és túl részletes a számukra. De hát ez az európai részletesség, kidolgozottság, és megkockáztatom hozzátenni, hogy azon belül a magyar komplex mélygondolkodás is. Wilber mélyen elmerült az ábra átnézésben. Tudni akarta, melyik szintre mit írtam, így noha csak mintavételnek szántam, végül átmentünk szinte minden pontján. Mindegyiket elmagyaráztam neki, ő pedig mindnél azt mondta „that’s right”, vagyis „így van”. A végén mindketten elégedetten ültünk.
A látogatás közben az is bevillant, hogy mi van, ha nem látta a legutóbbi, 2023-mas IEC trailert és videót? Úgy gondoltam jobb, ha megmutatom neki. A legutóbbi IEC (Integral European Conference), amit jómagam szervezek, 2023 májusában volt. Egy megbízott filmes csapat végig felvette, majd elkészített belőle egy tíz perces kisfilmet, és abból egy három perces ízelítőt (trailert). Ezt 2023 szeptemberében publikáltuk, megtalálható és megnézhető az IEC főoldalán, a www.integraleuropeanconference.com oldalon. A trailert néztük végig ebből Wilber nagy tévéjén. Ezt is odaszegezve nézte, és örömében rövid kacajokkal felnevetett minden egyes megszólalónál (a filmben emberek mondanak megosztásokat). Azt is megkérdezte, hogy ezt ki vágta össze. Láthatóan feltűnt neki a hihetetlen profi vágás. Egy magyar, professzionális tévés teamet rendelek meg ilyenkor, akik profi filmet készítenek, mind kép és hangminőségben, mind vágásban, mintha a Fókuszba menne. Három nagy kamerával és egy drónnal települnek ki négy napra ilyenkor az IEC-ra, és több hetes utómunkát végeznek. Azért csak tíz perces a végtermék, mert a korábbi években azt láttam, feleslegesen fizettem a filmeseknek 20 és 40 perces nagy alkotásokért, kevés ember nézte meg. Ezért rövidítettünk. Ennek a munkának az eredménye ilyenkor térül meg. Amikor az emberek megnézik, és azt látják, hogy ez nagyon profi, és meghatódnak rajta, valamint azt érzik, hú de jó ez, engem is érdekel, hogy az integrálhoz és az IEC-hoz (és ezáltal az Integrál Akadémiához) ezt a minőséget társítják az is fontos. Ez a gyümölcs beért most Wilber nappalijában, mikor kétszer is megkérdezte a három perces trailer alatt, hogy hú de jó, ezt ki készítette?
Itt zárult a személyes beszélgetésünk szakasza. Ezután megkérdeztem, hogy akkor elkészíthetjük-e az interjút? Mondta igen, és egy rövid mosdószünetet tartottunk. Mondtam neki legyen öt perc szünet, de ahogy kijött a mosdóból, rögtön visszaült a székbe és várta a továbbiakat.
Összeraktam az állványt, és a csiptetős mikrofonokat, és bepróbáltuk a képet és a hangot. Elindult az interjú. Utána még egyszer megnéztem jól látszik-e Ken a képen. Jól látszott, viszont ahogy visszaültem a székembe az hátrébb csúszott, így én az interjú 90%-ában nem látszódom, csak a térdem, kimentem a képből. Sajnos nem volt senki a kamera mögött, ahogy normálisan lennie kellett volna, aki ezt figyeli és igazítja. Egy barátom kijött volna, eredetileg úgy terveztük, de az esemény előtt egy héttel lemondta, így alakult, hogy egyedül kellett megoldanom, és ilyen értelemben nem sikerült. Azt szerettem volna, hogy kettőnk élő dinamikája is látszódjon, az arckifejezések, az interakció, a gesztusok. Ennek örök búcsút mondhatok ezen felvétel tekintetében, mert ezt nem lehet odavarázsolni már.
Javaslom az interjút meghallgatni, mert számos érdekes dolgot elmond, a saját életéről is és az integrálról is. Még romantika is van benne, amikor is elmesélte, hogyan találkozott Treyával, az elhunyt feleségével.
Az interjú egy óra húsz percig tartott. Végig megmaradt a személyes kapcsolat érzése, noha Ken nagyon bele tud merülni a kiselőadásba, olyannyira, hogy akkor kissé kapcsolatvesztettnek érződik, ilyenkor kicsit disszociálódik a másikról, és olyan, mint egy tudásautomata. Csak mondja magától, nehéz bekapcsolódni és dialógusba menni. Mégis két dolog megváltozott a korábbi évekhez képest. Az egyik az, hogy könnyebben közbe tudok szólni és kérdezni, mert én is idősebb, érettebb vagyok és jobban önmagam. Másrészt az ő idősségénél fogva is mintha oldódott volna ebből valamennyit. Ezért többet tudtam a mostani interjú során tükrözni és belekérdezni.
Ebben a tekintetben nagyon hasonlít a megboldogult apámra, aki szintén hatalmas elme volt és állandóan kiselőadás formájában „beszélgetett” velem. Vele sem lehetett normálisan beszélgetni, és már ott edződtem erre a kilencvenes években. Wilber a normálisan beszélgetni tudó ember és apám között van félúton. Ő is néha bele beleszalad a csak ő beszél állapotba, de ki tud belőle jönni. Ez nekem is probléma volt, és a húszas éveimben tanított meg Honti Laci kijönni ebből. Az ő tükrözése és terápiás intervenciója felém, mind az egyéni ülésekben, és leginkább a csoportok alatt segítettek ebben. A csoport a királyi út az egyéni mellett, mert ott elég hamar kijön milyen dinamikákat állítunk elő, és könnyű egy terap által jól vezetett csoportban a csoportot arra használni, hogy erre visszajelezzen, ami erősebb leleplező hatású, mint csak a terappal az egyéniben. Viszont az egyéniben felépített intim, belsőséges bizalmi rapport képes alapja lenni annak, hogy a csoportban több konfrontációt elviseljünk a teraptól és a csoporttól.
Wilbernek sajnos ez nem adatott meg, úgy tudom nem nagyon járt egyénibe és főleg nem csoportba. Ha járt is egyénibe, az szerintem, rövid volt, és látom rajta, hogy nem nagyon van ismerete, észjárása erre saját tapasztalatból, a sejtjeiből, inkább a fejéből, a tudásából reagál.
Ezzel együtt ez volt az eddigi legkellemesebb, leginkább kapcsolódó együttlétem és interjúm Kennel. Az interjú végén már három és fél órája voltunk benne a folyamatban, így már nem maradt sok időm másra, mint gyorsan összecsomagolni a cuccaimat, és elbúcsúzni mindenkitől. Kennel szeretettel megöleltük egymást. Ezután visszaült ugyanahhoz az asztalhoz a konyha mellett, ahonnan felállt, mikor megérkeztem, és mindenféle pihenés, vagy szünet nélkül elmerült a könyvek olvasásában.
Colin ezután átöltötte az interjú extra biztonsági hangfelvételét a laptopjára, és onnan air drop-pal az én Macbook pro-mra, így úgy távoztam, hogy minden nyersanyag nálam volt. Miközben vártam az air dropot, odajött Bobby hozzám, és azt mondta lekísér, mert még akar velem beszélgetni egyet az aktualitásokról. Megkérdezte segíthet-e a táskáimmal, mondtam nem szükséges, de láttam, hogy szeretné, mert ki akarja fejezni a szeretetét, és így kapcsolódik. Így végül mondtam, rendben, hozza az egyik táskám. Így hagytuk el a lakást, amikor is kinyílt a nagy fekete liftajtó a nappaliban. Beszállva tűnt csak fel mennyi gomb volt a liftben! Minden emeletnek külön arany színű gombja volt, és meglepő módon nem egymás fölött egy sorban, ahogy eddig láttam Európában, hanem sakktáblaszerűen eloszolva. Nagyon elegáns lift volt.
Bobbyval már a liftben elkezdtünk beszélgetni, és lent még egy kávéra beültünk. Ekkor meséltem el neki, mi is az IEC, az INTA és miket csinálok, és csinálunk. Azt láttam most kezd felnyílni mindezekre a szeme. Sok amerikainak nem érdekes mi történik Amerikán kívül, úgy érzik csak az van, ami ott van, a többi homályos és inszignifikáns periféria. Ehhez már hozzá vagyok szokva, és a hét éves kint élésem alatt megtanultam „how to play the game” (hogyan játszuk ezt). Képes vagyok úgy prezentálni, hogy abból „wow wow” lesz az amerikaiaknak, és felnyílik a szemük Európára is, és arra, amit épp csinálunk nemzetközileg. Most ezt tettem Bobbyval is, és ez lehet, hogy a jövőben újabb integrál együttműködések alapja lesz.
III. A lejövetel
Bobby után jöttem le a hook-ról, és kezdtem felfogni, hogy „oh my god, what just happened”. Nagyon elégedett voltam, és egyben fáradt, különben is, épp a jetleg napszakba értem, amikor megy a küszködés a fáradtsággal. Emellett halál éhes voltam, leesett a vércukrom és sürgősségi érzéssel kezdtem éttermet keresni.
Gyönyörűen sütött a nap, délután három lehetett, és kellemes meleg volt. Beültem a kocsiba és spontán elkezdtem autókázni, mert nem ismertem a környéket. Eddig mindig csak Wilber házához jöttem, és maximum a belváros szívében sétáltam egyet, de a háza környéken még nem igazán voltam. Ott kezdtem el autókázni, egy éttermet keresve, ahol egy normálisat tudok enni, nem csak egy szendvicset, mint egy kávézóban. Úgy öt perc autókázás után végül
egy koreai étteremben kötöttem ki, a Grand street és 13th Street sarkánál. Azt terveztem, hogy felnyitom a laptopom és elkezdem leírni, hogy mi történt, azaz ezt az írást. Élénken villództak a fejemben a mondatok és a képek a találkozóról, és úgy éreztem, most kellene leírni, amíg friss. Végül a koreaiban a hangos zene és a szociális élet miatt képtelen voltam erre. Utána úgy döntöttem visszamegyek a hotel csendes íróasztalához, de még útközben megnéztem Denver fő részét, amit sosem láttam még, mert mindig csak a belvárosban sétáltam. A város nagy része nem a belváros, hanem egy gyönyörűszép, fás, zöld kertvárosi rész. Nagyon meglepett, ennyire még ritkán tetszett amerikai város. Meglepett az is, mennyire hatalmas ez a város, sokkal kisebbnek hittem az eddig látottakból. Eddig rossz helyen néztem. Az ahová mindenki tipikusan eljut, a Highway 25, a város szélét érintő, óriási fő autópálya, és a közvetlen mellette levő downtown (belváros), a felhőkarcolókkal és az óvárosi résszel, az csak kevesebb mint egyötöde a városnak! A város nagy része a mögött húzódik el egy hosszú téglalapként elnyúlva keleti irányban. Csodálatos parkokat is találtam, az egyikben sétáltam is, hogy átmozgassam a testemet, és kiszellőztessem a fejemet. A kaja és a séta, és a városnézés hatására helyreállt a homeosztázisom, és elégedetten tértem vissza a szállodai apartmanom íróasztalához, ahol nekikezdtem mindezt leírni. A leírás végül három napig tartott, másnap is írtam a hotelben, majd a repülőtéren és a repülőn hazafelé, és végül harmadnap, épp ebben a pillanatban fejezem be itt, Budapesten. Itt a mese vége, fuss el véle, és ne felejtsd megnézni a Wilber interjút a youtubeon!