Íme a tepsiben sült malac. Milyen érzés?

A képet hétfőn fotóztam egy falusi étteremben, ahol megálltunk ebédelni egy kis kirándulás után. A kép volt az étterem menüjében a fő kép, mint az étterem fő büszkeség étele. Megborzongtam. Majd posztoltam a Facebook-on és onnan elindult egy beszélgetés folyam.

Ebből részeket kihozok ide, mert kiírtam magamból dolgokat, beletettem magam, és azt hiszem értékes gondolatmegosztó lehet tán neked is. Neked, mint integrálosnak mutathat egy példát arra, milyen a dolgokat belülről integrálosan látni, gondolkodni. És az is lehet, hogy gondolkoztál már a vegetáriánizmus kérdésén – legyek az? Ne legyek az? Esetleg az vagy, és hasonlókon mentél át. Vagy megpróbáltad, de nem ment.

Jómagam 20 éve vegetárianus vagyok, 22 évesen álltam át. Nem gyakorlok rád nyomást, szelíd, csendes vegetáriánusnak tartom magam, aki jó zöldként mindenkit meghagy annak, ami akar lenni. És emellett néha előjövök, és megosztok, hátha az esetem inspirál, elgondolkodtat, vagy átbillent.

Gyerekkoromban, 5 éves koromban undorom és enyhe émelygésem volt a hústól, de a szüleim ezt nem tudták: mert nem mondtam, csakúgy történt bennem csendben. A w3-mas gyerekben még nincs verbális ön–reflexió. A fejemben egy “nem jó ez így” gondolat volt, melyet kísért a szívtérben egy 10-es skálán talán 2-es erősségű “halk” szorongás (mellkas középi enyhe összehúzódás érzés) volt, s ez a szív hangja volt, ami csendes, non invazív és évtizedekig hagyja, hogy ellene éljek és így korrumpáljam a belső hangot. Mivel a családom húst evett, rájuk néztem és ezt mondtam az elmémmel: oké, ők biztos jobban tudják, mert felnőttek és ők tudják. Eszem én is. Így természetes módon modern felvilágosult magyar család gyermekeként, aki “tudja”, hogy az állat csak test, lelke nincs, és az érzelmei is csak a neuronok kisülései, így nem kell vele foglalkozni, s ezért lelkiismeretfurdalás nélkül megölhető. A saját undor érzésünk is csak érzelem, amit a józan ember mindezt észszerűen átgondolva és tudva leküzd. Hát nem? Aki pedig az érzelmei miatt esetleg ellenzi az állatölést az gyermekes, az picit alsóbbrendű felnőtt, amolyan fél-értelmi-fogyatékos, akit az érzelmei vezérelnek, és nem tud ésszel túllépni a testérzésein. Hú, de átalakul ez a nézet a w6-on! Ami nálam később jött.

Sőt – tovább folytatva a w5 szellemiség hangját -, mivel mi vagyunk a top faj az evolúció csúcsán, jogunkban is áll ezt tenni, állatot ölni, sőt mivel sokan vagyunk, ipari gépüzemekben termeljük majd öljük őket, hiszen csak tárgyak, igen, ez így oké! És jó üzlet is. Carpe diem, éljünk jól, az érzéseinket meg majd csak leküzdjük!

Gyerekkoromban tehát ott ültem 5 évesként: hiszen a családom szeret, és a szereteten át el tudom ezt fogadni, hogy az én megérzésem hülyeség. 

Nos ez volt az én eredeti tiszta ráérzésem, s kezdetben a gondolkodás előtti szeretetből, összetartozásból együtt lévő, s ezért ami van azt pre-kognitíven elfogadó bíbor, majd a w4-es, etnocentrikus komformizmusom (az engem szeretők, az “enyémeim”, “mi” a jók köre, amit mond azt igyekszem valóságnak elfogadni és a belső diszkrepanciát elnyomni).

A hús ízét szerettem, ha már a számban volt nem volt gond, és ha nem gondoltam arra, amit fent írok, akkor oké volt a húsevés. És 0% ellenvélemény volt (nem volt vegetáriánus a rokoni körben, és az ismerősi körben sem), és 100%-ban ez volt a gondolkodásunk: „hús nélkül nem lehet élni”, “de akkor mit raksz a kenyérre?”, “kell a fehérje, ha nem eszel húst, 1-3 éven belül legyengülsz, beteg leszel, s végül meghalsz, ha folytatod”, stb. Vagyis teljesen lehetetlennek tűnt ez baromság, hogy nem enni húst. Fura indiai fakírok valahol a távolkeleten talán, de az nem a mi dolgunk.

Aztán ahogy kiszabadultam otthonról és beledurrantottam magam a független-szelf -be kamaszként (w5), amit 13 éves koromtól éreztem erősen, majd amit elég hamar elkapott és nyakon öntött az akkor itthon kirobbanó ezo-spiro-bio élet (17 éves koromtól), pillanatokon belül megjelent a jógázás, a bio boltok, az ezo könyvek, a reform táplálkozás könyvek, meg Schirilla, aki átússza a Dunát Budapesten 5 fokban. Ami mutatja, hogy a lehetetlent lehet. A nem húsevés felbukkanásának gondolata is ekkor jött megint elő, a lehetősége, ami 21 éves koromra már titkos-cinkos meghívássá dagadt: „na gyere, titokban a hátsó ajtón beléphetsz ide, ebbe az új tudatosságú, reform, kísérletező valóságba, és kipróbálhatod!” – súgta a friss posztmodern kor szelleme.

Így a w5 “hagyjatok békén szülők, rokonok, azt csinálok amit akarok, és én ön-határozom meg világ centrikusan, mit gondolok és fogadok el” vonulat bennem találkozott a korai w6 zölddel a lelkemben: a belső hangra figyelés, sok önmegfigyelés, szem becsuk – megnéz – belül mi van, összevetés sok kultúra, hagyomány, könyv, tanító mit mond, a külső összevetése a belső megfigyelésekkel, érzésekkel, az élmények keresése, átélése, a “hiszem ha átélem” (korai w6), mint új valóság elfogadási mérce, stb.

Ekkor, miközben az ELTE pszicho szakra készültem (majd jártam, 3x-ra vettek csak fel) a polcomon a szakmai könyvek mellett még ilyen könyvek voltak: Osho, Steiner, Aura, Tarot, Agykontroll, stb. és Szőke Lajos földsugárzásmérés könyvei. Ebben írja, hogyan látja a lebomló hús éteri kék fényét pislákolni a sírokon, amikor elmegy a temető mellett!

Na ettől immár legálisan lett hányingerem újra a húsokra nézve, hogy “hú basszus, akkor ez a kék fény az én beleimben is táncol midőn bomlik le bennem éppen a hulla húsa”. Ugyanis már gyerekkoromba is ez zavart:

“De hiszen holttesteket eszünk, jézusom, ez senkit nem zavar, csak engem? Ez barbárság. Fúj!”

Nos 22 évesen ültem a Sólyom utcában (az akkori lakásunk) a konyhában, anyám és nevelőapám a munkahelyen voltak, én egyedül otthon. És akkor. Na jó. Kipróbálom. Csak kenyér, vajjal, sajt és zöldségek. Akkor még idáig terjedt a vegetáriánus képzeleti világa gasztro téren. Minden ugyanaz, csak a húst kihagyni. Ez egy elég szar vegetáriánusság. De akkor még nem volt nagyon vegetáriánus ellátás, mint ma: ma már észrevettétek, a legtöbb jó helyen van vegetáriánus opció, a kultúra beszervült része lett. Akkor még nem volt török, kínai, és olasz étterem, vagy indiai, és a magyar éttermek menüjében sem volt vegetáriánus opció – max a rántott sajt, rántott gomba, amin akkor évekig éltem. Szerencsére mára már tele vagyunk opciókkal, és csak az online ételrendelő szolgáltatások között van egy tucat vegetáriánus szolgáltató, sőt ma már külön vegán is.

Akkor még nem volt semmi ilyen. A hősi 90-es évek. A szója mászott be először mint alternatív reformcucc, és akkor ugyanazt ettük, csak ahol hús volt azt szójával próbáltuk pótolni vagy sajttal. Ma ezt hívom “gagyi magyar vegetáriánizmusnak”, ugyanis ez a magyar konyha “vegyük el a húst és tegyük be valamit a helyére” megoldása. De ebből ki kell tágulni és más konyhák olyan megoldásokat mutatnak, hogy az ember csak a fejéhez csap “jaj, hogy ez miért nem jutott eszembe!”

Az elmúlt 10-15 évben én nem a magyar gagyi vegát eszem, hanem egy igényes, sokrétű, finom, és a testnek nagyon jó érzést adó változatos vegetáriánus étrendet.

Akkor az ismeretlenbe rohantunk, támogatottság nélkül belső érzéssel és saját autonóm hittel, sajt és szója mentalitással. Először nem mertem elmondani senkinek, majd előálltam bátran: anyám, nem eszem húst. És a családi összejöveteleken, a 15 rokonnal az asztal körül. Köszi, de nem kérem. Azt hiszem 7 éven át mondták minden alkalommal az ebédlőasztalnál még a rokonaim, hogy “na, itt nálunk szabad” (azt hitték vallási tilalomból nem eszem, nem értették hogy én önmagamtól érzem, gondolom így), “na, csak most az egyszer”, “Bence bajod lesz ebből, nem lehet ezt”, stb. Szerettek, és a tudásuk-hitük szerint jót akartak.

De nekem ki kellett állni a posztmodern w6-os küzdelmemet, az egyéni spiritualitás és autonómia új értékei mentén: önmagamnak maradni a szeretteim nyomása ellenére. Mára már nem szólnak a rokonok, sőt gyakran “alámfőznek” (vega opciókat), és sokuk leredukálta a húsevést (pl nem eszik már disznót, “csak marhát és csirkét”, vagy majdnem csak csirkét, stb). Sőt van aki elmondta, hogy elfantáziált arról, nem-e kéne kipróbálni a húsmentességet.

A kilencvenes évek elején gyorsan történt minden, egy csoda korszak volt! Épphogy vegetáriánusozni kezdtem, bejött a Krisna mozgalom is, és megnyílt az első Govinda étterem, s akkor oda kezdtem járni. Eközben egy barátom a pszicho szakon, a Norbi krisnás volt és hozott a templomból minden nap kaját, és nekem is hozott és végül már a pszicho szakon is Norbival azt majszoltuk.

Hirtelen iszonyú finom vegetáriánus világ nyílt meg és meghaladva megőrizve a rántott sajtot szintet ugrottunk egy magasabb gasztro-holon orgiába.

Nyám, nyám, nyámm!

Később lett az indiai (nem csak krisnás, hanem általános), a kínai, és megjelentek a török éttermek is amiben több jó vega opció is van mindig. Aztán jött a vegafood (házhozszállítás) és az Angyalok Konyhája, aminél aztán a minőségéről és átélt testi élménytől meggyőződve tartósan lehorgonyoztam, és azóta is egyik fő táplálóm.

És akkor tegnap. 2017. november 28., pörög a Facebook kommentelés a malacos posztom alatt, és egy ismerős – amúgy jógatanár – István, aki húsevő rámkommentel, hogy megadja a kegyelemdöfést, majd a válaszom rá.

István 

Mi van az eszkimókkal? Hogyan egyenek hús nélküli ételt?

Bence

Beismerem, hogy biztos vannak eszkimó csoportok, akik még fóka-vadásznak, mint az őseik, de még az ő családjuk is úgy él, mint a képen látható életmód. Nézzük kik is ma az eszkimók? Tekintsünk a képre. Ez eszkimóföld:

Ébresztő! Ez már nem a 19. század, hanem a 21. Aki fókavadász itt, az olyasmi, mint a magyar vadász, aki vaddisznót és szarvast visz haza: inkább hobbi, tradíció (az eszkimóknál talán még inkább az ősi út tisztelete, kifejezése), de nem a kizárólagos életmód alapja a mai korban. Az „eszkimók” Kanada állampolgárai és kanadai életmódot élnek, egy modern, sőt poszt-modernizálódó korban (poszt modern = kultúrák keveredése, sokszínűség).

Ma már globálisban gondolkozunk, mind gazdaságilag, mind kulturálisan-lélektanilag egyszerűen azért, mert senki nem áll meg az állama határainál a kíváncsiságban, utazásban, kapcsolódásban, eszme és árucserében (maximum az etnocentrikus hozzáállásúak).

Vagyis a mai eszkimónak, azaz a modern Kanada északon élő, meleg házban élő, tévét néző állampolgárnak ugyanúgy meg kell küzdeni ezzel a dilemmával:

premodern legyek, és az ősi hagyományt kövessem, modern legyek, és materiális életet éljek csupán, poszt-modern legyek és keressem a spiritualitás visszaszerzését a saját egyedi módomon, integrálva részben őseim útját is (ha fellelhető).

Ahogy Gánti Bence sem azért vegetáriánus, mert az ősi magyar konyha az, így egy kanadai állampolgár is így van ezzel. Ő választ. Egy másik tudatszint száll le a földre és lehet csatlakozni hozzá. Egykor ugyanilyen átállás lehetett a kannibalizmus, ami a norma volt földszerte, majd átálltak az „oké embert, nem de állatot igen”-re. Most sokan átállnak, a „na oké, állatot se, növényt igen”-re. Ahogy Bencének a budapestinek is természetes a zöldségesnél a – nem Magyarországon termelt – kávé a reggelihez, és bele a bio-kókusztej, s egy kis narancs és banán mellé, úgy az eszkimónak is természetes a kanadai szupermarketben a zöldség.

És már nem annyira az számít hogy „magyar”, vagy „eszkimó”, hanem hogy ember és ember. Innéttől az ember spiritualitását nem az ősi kulturális hagyomány határozza meg (és fixálja egy külső formába), hanem belülről magának kell felépíteni a spirituális igazságát.

Ugyanakkor a forrás, amit találunk, s amiből építkezni kezdünk az ugyanaz, univerzális, emberi: a nem ártás, az együttérzés, a jóság, az egységre törekvés, és az egófixációinkkal való megküzdés.

És felfedezzük, hogy minden spirituális hagyomány erről beszélt és a közös emberi lényeget nézzük ezek mögött. Innéttől nem egy hagyomány az igaz a többivel szemben, hanem minden hagyomány egy mögöttes emberi testvériség sajátos, lokális kifejeződése, és az identitás túltágul egy hagyományra való fixálódáson, ezért menthetetlenül önálló, saját spiritualitás alakul ki, ami jó, ha iskolázott egy élő működő hagyományban is, és jó, ha emellett megtartja a függetlenségét és megleli egyéni kifejeződésmódját, a végtelenül színes sokszínű posztmodern szőttesben.

Bence