Mindig figyelem, hogy a világ különböző tájain mi kerül az oltár közepére. Ez ugyanis sokat elárul arról, hogy milyenek a helyiek: milyen a lelkületük, a közérzetük, a kultúrájuk. Régóta feltűnt nekem, hogy Tenerifén, Spanyolországban, és gyakran Olaszországban is nem Krisztus, nem a kereszt van a központban, hanem Mária. És elgondolkodtatott: vajon van összefüggés a vidám, életerős, derűs mentalitásuk és aközött, hogy egy egészséges, életerős nő alakja van a szentély közepén?
A templomokban sokszor egy jó passzban lévő, erőt sugárzó, harmincas-negyvenes nőként ábrázolják Máriát. Krisztus ezzel szemben általában szenvedő, keresztre feszített férfiként jelenik meg, a fájdalom, a teher, a halál képe. Pszichológusként tudom, hogy bármennyit is magyarázunk racionálisan a szimbólumok mögötti jelentésekről, a képek közvetlenül hatnak az agyunkra és az érzelmeinkre. Hipnotizálnak, ahogy mondjuk: közvetlenül sugallják, amit mutatnak, megkerülve az intellektust.
Ezért merem kimondani azt is, amit talán a hivatalos liturgia nem mond ki. Nem tiszteletlenségből teszem, hanem abból a belső elköteleződésből, hogy rávilágítsak arra, ami a vallások mögött is az univerzális úton vezet: az emberi valóságra és az ébredés lehetőségére.
Érdekes volt látni, hogy van olyan hely is, ahol Krisztust nem szenvedőként ábrázolják, hanem örömteli, befogadó, széttárt karú alakban. Erdélyben találkoztam ilyennel, és itt Tenerifén is láttam egy 16. századi hegyi kápolnában: Krisztus ott szinte olyan, mint egy jóképű spanyol hódító, spanyol csizmában, korabeli ruhában, mindössze egyetlen seben a combján. Ez egy egészen más hangulatot sugall, mint a megszokott, meggyötört figura.
Tenerifén találkoztam a híres Fekete Madonnával is, a Candelaria-i szoborral. A hivatalos leírások feketének nevezik, de amikor ott álltam előtte, barnának láttam. A helyiek is így hívják: „Morenita”, vagyis „barnácska”. Nem véletlen: a sziget lakóinak bőrszíne is barna, ezért a saját arcukat, saját valóságukat vetítették bele az istenanya alakjába. Ez is jól mutatja, mennyire kölcsönhatásban van a kultúra és a vallási szimbólumvilág.
Ha integrál szemmel nézzük, az, hogy mi kerül az oltár közepére, a jobb alsó kvadráns üzenete: a kollektív tér, az építészet, a szimbólumok nyelve. Ez összekapcsolódik a bal alsóval, a közösségi érzésvilággal, és hatással van a belső élményeinkre, önképünkre is. Tetra-arising, ahogy Wilber mondja: minden kvadráns egyszerre születik, egyszerre hat egymásra. Ha ezer templomban újra és újra ugyanazt a képet látjuk, az biztosan formálja a társadalom lelki világát.
Én azt látom, hogy ott, ahol Mária van az oltár közepén, egy erős, életerős nő alakja, az emberek lelkülete is könnyedebb, pozitívabb. Ez persze nem egyetlen tényező, hiszen hat a klíma, a kultúra, az étkezés is. De biztos vagyok benne, hogy a nagy szimbólumok, amelyeket nap mint nap látunk, mélyen meghatározzák, hogy kollektíven hogyan vagyunk. És talán nem véletlen, hogy ahol a szenvedő férfi helyett egy életet sugárzó nő áll a középpontban, ott az élethez való hozzáállás is más színt kap.
