Szerző: Dr. Hörömpő Andrea
Az elmúlt hetekben azon kaptam magamat, hogy egyre többet használok olyan nagy szavakat, hogy „életem élménye”, de talán ez sem véletlen. Már a májusi második Integrál Európai Konferencián átélt Nemzetközi Európa állítás, vagy Gánti Bence Flow workshopja is igen nagy hatással volt rám, a nemrég megtapasztalt transzlégzés azonban eddig mindent vitt.
A transzlégzést, mint terápiás- és meditációs módszert Stanislav Grof dolgozta ki az 1970-es években a keleti hagyományokban megtalálható elemekből. Transzlégzés során a tudat megnyílik és transz állapot érhető el biztonságos környezetben, képzett felügyelők és segítők jelenlétében. Olyan önismereti eszköz, ami segít abban, hogy elakadásainkat, blokkjainkat megismerjük és feloldjuk, vagy hogy spirituális fejlődésünkben előrelépést érjünk el a teljesség, az egység és béke érzésének megtapasztalásával.
A felkészülés után a transzlégzés fekve, kényelmes körülmények között, matracon kezdődik. Ellazulunk, majd a folyamat során a légzésünk előbb teljes légzéssé válik, majd azt felgyorsítjuk. Belégzés és kilégzés váltja egymást egyre gyorsabban és gyorsabban. A belégzés nem megy akarat nélkül, magától, így ahhoz tudatosan vennünk kell a levegőt, a kilégzés azonban már az elengedésről szól, ott pont ellenkezőleg, azt csak hagyni kell, hogy megtörténjen.A transzlégzést Gánti Bence vezeti három csodálatos segítővel együtt. Maga a légzés előtt egy rövid felkészülést végzünk, amiben beszélünk magunkról, és egy mondatban összefoglaljuk, hogy tulajdonképpen milyen kérdés az, ami foglalkoztat minket, amire választ szeretnénk. Fókuszálunk a kérdésre, majd elengedjük.
Különös összefüggésre látok rá „az Élet nagy dolgai” kapcsán egy szempillantás alatt. Arra, hogy az akarás, a vágyakozás nem rossz dolog, és arra is, hogy elengedni sem nehéz, ugyanakkor akarva azt nem lehet.
A kettő egymás után történik, csak azt kell érezzük, hogy mindennek megvan a maga ideje. Ez vezet el az egyensúlyunkhoz.
Amíg az elején furcsa volt a légzés felgyorsítása, néhány perc alatt belejövök. Bár az igazság az, fogalmam nincs az időről, egyfajta idő nélküli térbe kerülök. A kezeim zsibbadni kezdenek, majd a lábaim is, és végül az egész testem. Bence mondta, hogy ez természetes velejárója lehet a folyamatnak. Nem aggódom, sőt egyfajta jóleső érzés jár át. Azt érzem, a testem mozdulatlanságával az egóm parkoló pályára került. Végre itt a lélek ideje arra, hogy szabadon szárnyaljon, nem szól bele az egóm!
A zene üteme segít az egyre mélyebbre kerüléshez. Mélyebbre, vagy magasabbra? Magam sem tudom már. Mintha valahol a felhők felett járnék, megnyílt egy kapu előttem. Jóleső érzés fog el a mozdulatlanságban, egyfajta soha meg nem tapasztalt teljesség érzés, ami végtelen hálával párosul. Már nem a légzés számít, hagyom beleereszkedni a lelkem ebbe a különleges állapotba.
Valahogy azt érzem, most minden rendben van. Ugyanazt, amit az elmúlt hetekben a hétköznapok forgatagában pillanatokra átéltem, csak itt és most sokkal intenzívebben, erősebben érzem. Nyugalom és könnyedség talál meg, és a vágy, hogy nem szeretnék ebből kiszakadni. Mintha a lelkem csak erre vágyott volna. A zene lágyabbá válik, teljes az összhang a belső világom és a külvilág között, amiből a zenén kívül mást nem is nagyon érzékelek.
Próbálom tudatosítani magamban az élményt, de közben érzem, folyamatos elengedésben vagyok. Ki és be, ki és be, újra és újra. Majd valamikor később elkezdem érezni, hogy az intenzitás csökken, szépen lassan megyek ki a folyamatból, a zsibbadás sem olyan erős már a testemben. Ha akarnám, talán tudnám még tartani, de elengedem az akarást és hagyom, hogy a folyamat a maga természetességében csendesedjen, véget érjen.
Percekig fekszek még ebben a nyugalomban. Különös meghatottság, béke érzése jár át. Most is, a transzon túl is. Mintha valamit meg tudtam volna ragadni, mintha valamit „lehoztam volna” és rögzítettem volna a testemben is. A lélek emlékezni kezdett és magával hozta ezt „vissza” a hétköznapok világába.
A légzés után mandalát rajzolunk, mindenki a sajátját, még csendben. Hagyjuk az élményt kifejezni, mi az, amit a lelkünk még üzenni szeretne. Majd újra körbe ülünk és megosztjuk egymással az élményeinket. Volt, aki előző életében járt, más a születése élményét élte meg újra, és akadt olyan is, aki hozzám hasonló felemelő élménnyel gazdagodott. Úgy érzem, mindenki olyan tapasztalásba nyert bepillantást, amire a lelkének éppen akkor szüksége volt a következő lépés megtételéhez a fejlődésben. Végtelen hálát érzek. A napért, a jelen pillanatért és az Életért. Köszönöm, Bence.