A Tízparancsolattal baj van.

Nem a tíz ponttal van a baj, hanem a „parancsolat” szóval.

A tíz pont tartalma ugyanis alapvetően az általános emberi etika. Nem kizárólag a zsidósághoz vagy a kereszténységhez tartozik, hanem ahhoz az univerzális etikai érzékhez, amely minden korban és kultúrában újra és újra megjelenik az emberben.

Minden nagy hagyomány megfogalmazta ezt valahogyan. Más szavakkal, más történetekkel, más számú pontba rendezve. Nehogy azt higgyük, hogy a kereszténység, a zsidóság, az iszlám, a buddhizmus, a jóga vagy az őslakos hagyományok etikai alapelvei valami egészen másról szólnak.

A mélyükön ugyanazok az alapvető kérdések jelennek meg: hogyan éljünk úgy, hogy ne pusztítsuk egymást és önmagunkat? Hogyan bánjunk egymással? Hogyan legyünk igazak, együttérzők és felelősek?

Természetes, hogy különböző emberek különböző korokban ezt különböző módokon fogalmazták meg.

A probléma a „parancsolat”

Ki szereti, ha parancsolgatnak neki?

Szerintem a „parancsolat” nem magából az etikai elvből, és nem is a spiritualitás lényegéből fakad. Sokkal inkább egy történelmileg kialakult emberi kapcsolati struktúrát tükröz.

Az ókori és középkori társadalmak jellemzően erősen hierarchikusak és autoriterek voltak. Uralkodó és alattvaló, parancsoló és engedelmeskedő, jutalmazó és büntető állt egymással szemben.

Az emberiség pszichológiai önreflexiója pedig még nem tartott ott, ahol ma. Nem volt általánosan elérhető az a pszichológiai nyelv és tudatosság, amellyel saját kapcsolati játszmáinkra, hatalmi működéseinkre és projekcióinkra rá tudunk nézni.

Az integrál fejlődéslélektan nyelvén ezt a w4-es szinthez kapcsolódó működésként írhatjuk le; a spiráldinamikában nagyjából a kék értékrend világáról beszélünk. A rend, a szabály, a kötelesség, az engedelmesség és az autoritás kerülnek középpontba.

És itt történt valami nagyon fontos: egy emberi kapcsolati struktúrát rávetítettünk Istenre.

Úgy tettünk, mintha nem mi, emberek működnénk parancsoló–engedelmeskedő viszonyokban, hanem maga az univerzum működne így. Létrejött egy kép a parancsoló Istenről, aki előírja, mit kell tenned, figyeli, hogy teljesíted-e, és ha megszeged a parancsát, megbüntet. Ennek pedig súlyos pszichológiai következményei lehetnek: a hagyományos keresztény vallás elmélyítheti a szorongást, félelmet, elfojtást, és önkűzdést, a haragvást arra, aki nem az elvek szerint van. Emelett a bűntudatot, az ön- és egyás maracangolását. Pont az ellenkezője történik, mint amit a “szerző” szeretett volna mondani. A vallás nem lebontja az egót, hanem merevvé teszi azt. Számos emberrel dolgoztunk már, akik bele vannak fagyva keresztényként a félelmbe és szorongásba, hogy jók-e, mit szabad, mit nem, és mindent elítélnek ami nem keresztény. Nem nyitottak hanem zártak. Ez így jó valaki szerint? Ez nem Krisztusból vagy a spiritualitásból árad, hanem abból, amit vallás névem ebből az emberek csináltak egy olyan korban, ahol nem volt más mint autoriter elynomó rendszerek, és közel állandó háborúskodások a népek között.

Ha az élet természetes összetettségében nem tudod mindig tökéletesen teljesíteni az előírásokat, könnyen arra jutsz: Kicsi vagyok. Hibás vagyok. Tisztátalan vagyok. Bűnös vagyok. Nem vagyok elég jó.

Az integrál pszichológiában ezt egy olyan kapcsolati pozícióként is leírhatjuk, amelyben egymással szemben áll a „kis B” és a „nagy B”: az alárendelt és a domináns autoritás a w4 szint szerint. Az egyik oldalon ott áll a kicsi, soha nem egészen elég jó ember, aki próbál megfelelni, közben hibázik, ezért titkolózik, szégyenkezik, rejtegeti önmaga bizonyos részeit. A másik oldalon pedig a kontrolláló, megfigyelő, számonkérő, büntető autoritás.

Ezt az egész játszmát ma már befejezhetjük és elengdhetjük, új korszak van. Nem kell tovább csinálnunk. A parancs nem szünteti meg a vágyat bennünk, ha parancsnak hisszük titkolózni, sutyizni és kijátszani fogunk, szerepet játszani és bűntudatolni. Vegyünk egy nagyon egyszerű és kényes példát: a házassági hűséget.

Ha valaki meg akarja csalni a férjét vagy a feleségét, attól, hogy azt mondták neki, „Isten megparancsolta, hogy ne tedd, különben büntetés vár rád”, a benne lévő vágy és konfliktus még nem szűnik meg.

Mit érünk el a parancsolással? Elfojtásból a felelősségvállalba

Sok esetben nem azt, hogy az ember nem teszi meg. Hanem azt, hogy nagyobb szorongással, nagyobb bűntudattal és nagyobb szenvedéssel teszi meg. Utána jobban titkolja, jobban szégyelli magát. Kettéválhat a nyilvános és a titkos énje, és végül mindenki többet szenved.

Ha pedig valaki belülről valóban nem akarja megtenni – mert szereti a társát, mert számára érték a hűség, mert átérzi döntése következményeit –, akkor parancs nélkül sem fogja megtenni. Ez döntő különbség. A külső parancs nem ugyanaz, mint a belsővé vált etika.

Amit elfojtunk, attól még nem tűnik el. Itt érkezünk el a modern pszichológia egyik nagy felismeréséhez. Érzelmeket, vágyakat és belső konfliktusokat nem lehet egyszerűen mentális kontrollal kikapcsolni. Nem mondhatom magamnak, hogy „ezt tilos éreznem”, és várhatom, hogy ettől az érzés megszűnjön.

Freud és a pszichoanalízis egyik korszakalkotó felismerése éppen az volt, hogy amit a tudat nem képes befogadni, az nem feltétlenül tűnik el. Elfojtódhat, és ami elfojtódik, az más formában tovább működhet bennünk: szorongásban, tünetekben, belső konfliktusokban és kapcsolatainkban.

Nem működik az, hogy van egy elvem, ezért megparancsolom magamnak, mit szabad éreznem és mit nem, aztán megemberelem magam, elfojtom, megerőszakolom a saját lelki valóságomat – és közben azt várom, hogy ettől egészséges és boldog leszek. Sokszor éppen az ellenkezője történik.

Ez a jógára, a buddhizmusra és az indián hagyományokra éppúgy igaz, ott is a posztmodern spirituális gyakorló képes újra előállítani a vallásos önkűzdést a “dharma”, a “jógikusság”, vagy a “spirituális elvek” nevében. Mindegy melyik vallás vagy hagyomány, itt az emberi kapcsolati viselkedés a lényeg: önmagunkkal és egymással.

Kívül megfelelek, belül pedig egyre nagyobb görcshalmaz leszek. Amit nem merek meglátni önmagamban, azt rejtegetem, elfojtom vagy másokra vetítem, és csendben ellenszenvet érzek, ők nem hitelesek – vélhetjük. Szenvedek tőle én, és előbb-utóbb a környezetem is. Ezért nem az a kérdés, hogyan tudjuk még erősebben megtiltani magunknak azt, ami bennünk van. Hanem az, hogy hogyan tudunk őszintén ránézni arra, ami bennünk van, átdolgozni és elengedni – és az éntelen állapotokat megélni, ahonnan az etikai dolgok belülről, maguktól megjelennek. Az etika ettől nem gyengébb lesz tehát, hanem éppen ellenkezőleg: ekkor kezd igazán belülről fakadni.

A parancsolás helyett önreflexió

Tegyük fel tehát, hogy felmerül bennem a kérdés: megcsaljam-e a partneremet vagy ne? Vagy már megtettem, és utólag szeretnék őszintén ránézni arra, hogy mi történt.

Mit éreztem előtte? Miért mentem bele? Az is én vagyok, az nem valami démoni, énidegen tisztátlan “rész”? Mit éltem át közben? Mit hagyott bennem utána?

Hogyan hatott rám? Hogyan hatott a partneremre? Hogyan hatott a harmadik félre? Hogyan hatott mindenkire, akit valamilyen módon érintett?

Szerintem éppen az ilyen, vádlás, bűntudatkeltés és parancsolás nélküli őszinte önreflexió és párbeszéd adja meg azt a belső fejlődést, amit a vallások eredetileg el akartak érni.

Nem azt mondjuk:„Rossz vagy. Bűnös vagy. Ezt tilos lett volna megtenned. Szégyelld magad.” Hanem azt: Nézzük meg, mi történt. Nézzük meg teljes őszinteséggel. Érezd át a saját érzéseidet és a cselekedeted másokra gyakorolt hatását is. Itt az etika nem kívülről befelé kényszerít. Belülről kifelé megszületik a természetes ütemében.

A terápiás szoba az új templom

Ebben az értelemben számomra a modern pszichoterápiás és önismereti tér valami olyasmit valósít meg, amit a vallások évezredek óta próbálnak létrehozni: egy helyet, ahol az ember találkozhat önmagával, szembenézhet az életével, felismerheti, hol okoz szenvedést önmagának és másoknak, és fejlődhet.

Régen mindehhez gyakran parancsolás, büntetés, önelfojtás, küzdelem és szerepjátszás társult. A kínálatot pedig a templom nevű épületben lehetett igénybe venni, sok történelmi közegben erős társadalmi nyomás mellett.

Ma egy sokkal szabadabb világban létrejöttek az önismereti terápiás szobák és csoporttermek.

Ezekben ugyanennek az emberi törekvésnek egy másfajta változatát élhetjük meg, a régi autoriter csomagolás nélkül.

• Nem azért nézek rá magamra, mert valaki fölöttem áll, és megparancsolja, isten büntetésétől, a pokoltól, és a közösség kiközösítésétől félek.
• Nem azért mondom el, mit tettem, mert félek a büntetéstől.
• Nem azért változom, mert megszégyenítettek.

Hanem azért, mert egy elfogadó térben elég biztonságban érzem magam ahhoz, hogy végre ne kelljen hazudnom magamnak. És itt történik valami, ami számomra mélyen spirituális.

Rogers: az emberben eleve ott van a fejlődés iránya

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik meghatározó alakja azt mutatta meg, milyen elementáris ereje lehet annak, ha egy segítő empátiával, feltétel nélküli pozitív elfogadással és hitelesen van jelen a másik emberrel. Nem mondja meg milyennek kell lennie. Olyan pszichológiai teret teremt, amelyben a másik saját fejlődési folyamata kibontakozhat. Ez gyökeresen más emberkép.

A jó irányt nem a pszichológus teszi bele a kliensbe. Ha a fejlődés lehetősége nem volna eleve ott a másik emberben, a pszichológus sem tudná kívülről beleerőltetni. A segítő kapcsolatba segíti az embert a saját belső, önfejlődő potenciáljával, és facilitálja, hogy abból növekedjen. Miért ne nézhetnénk ugyanígy az etikai és spirituális fejlődésre?

Nem az számít, hogy szeretetről beszélsz. Hanem hogy szeretetben vagy-e. Amikor Krisztus szeretetről beszél, számomra éppen ez az egyik legmélyebb üzenet. Az ítéletmentes, elfogadó figyelem, amelyben nincs parancsolgatás, rosszallás és megszégyenítés, hanem valódi érdeklődés, jelenlét és megtartás – ez maga a szeretet gyakorlata.

Mondhatnám úgy is: ez a krisztusi minőség.

És itt van egy nagyon fontos különbségtétel. Ha valaki vallásos emberként dühösen rám parancsol: „Hát nem érted, hogy ezt be kell tartanod? Isten megparancsolta! Ha nem teszed, elkárhozol!” – akkor lehet, hogy a mondatának tartalma Istenről, szeretetről és erkölcsről szól. De mi történik valójában a kapcsolatban abban a pillanatban? Düh. Félelem. Szorongás. Kontroll. Uralás. Megszégyenítés. Ez az ami valójában van, nem a szeretet.

Ez tehát nem szeretetpillanat. És itt követünk el újra és újra egy alapvető tévedést: azt hisszük, hogy az számít, miről beszélünk. Pedig az számít, hogy miközben beszélünk róla, milyen kapcsolati, érzelmi és tudati teret hozunk létre egymás között! Ez az, ami valójában történik.

Beszélhetek szeretetről úgy, hogy közben félelmet keltek benned.
Beszélhetek Istenről úgy, hogy közben urallak.
Beszélhetek erkölcsről úgy, hogy közben megszégyenítelek.

És beszélhetek akár egy megcsalásról is úgy, hogy közben figyelemmel, őszinteséggel és szeretettel vagyok jelen.

Nem csak a tartalom számít.

A kapcsolati térben ami történik köztünk, az maga az üzenet.

Sőt, sokszor ez a mélyebb üzenet. Mert végső soron nem az történik közöttünk, amit a szánkkal állítunk. Az történik közöttünk, amit egymással csinálunk, miközben beszélünk.

Akkor mi legyen a Tízparancsolattal?

Semmiképpen ne dobjuk ki. Éppen ellenkezőleg. Számomra a Tízparancsolat tíz pontba összeszedett tükre lehet az emberi léleknek, a szívünknek és az etikai érzékünknek. Ugyanolyan érvényesnek tartom, mint a jógában az etikai előírásokat, a jámát és nijámát, és a buddhizmusban az 5 síla nevű erkölcsi köetendő pontokat. Csak lazán, igazul, tényleg, emberileg, pushingolás nélkül, évek, évtizedek alatt belefinomodva, a sok belső gyakorlás során.

Ne parancsként lássuk mostantól, hanem meghívásként. Meghívásként arra, hogy nézz rá magadra. Ha megszólít ez az irány, szabadon dönthetsz úgy, hogy gyakorlásod tárgyává teszed. Aztán őszintén megnézheted: egytől százig mennyire valósul meg az életedben az adott pont?

• Mi a történeted vele?
• Hol megy könnyen?
• Hol nem?
• Hol csapod be magad?
• Hol sérülsz vagy sértesz másokat?
• Hol szeretnél változni?

És minderről lehet beszélgetni egy elfogadó közegben.

El tudok képzelni egy w6-os, posztmodern zsidóságot és kereszténységet, amely a terápiás, meditációs és spirituális tapasztalatok fényében újraolvassa saját hagyományát.

Nem kell kidobni a tradíciót. Meg kell őrizni a kincseit.

Csak meg kell tanulnunk megkülönböztetni az időtlen spirituális felismerést attól a történelmi és társadalmi kerettől és kapcsolati viselkedéstől, amelyen keresztül egy adott korban megfogalmazták. Nekünk már nem kell az ókori és középkori világ kapcsolati egymáshoz állását újra előállítani egymáson ahhoz, hogy az időtlen spirituális tartalamakat gyakoroljuk.

Az akkori világban hierarchikus birodalmak, királyságok, egymással háborúzó népek és erősen autoriter társadalmi rendszerek működtek. Természetes, hogy az emberek ezeken a struktúrákon keresztül fogalmazták meg a spiritualitásukat is, nem lehetett másképp, mert nem volt más akkoriban!

Válassz egy utat – szabadon

Ma már egészen más világban élünk. Választhatsz tradicionális keretrendszert: a zsidó–keresztény Tízparancsolatot, a jóga yamáit és niyamáit, a buddhista öt śīlát vagy valamely őslakos hagyomány etikai tanításait.

• Választhatsz modern vagy posztmodern pszichológiai rendszert.
• Választhatsz integrál fejlődési térképet.

A lényeg nem az, hogy minden embernek ugyanazt kell választania. A lényeg az, hogy válassz egy olyan keretrendszert, amelyhez képest egy ideig őszintén csekkolni és fejleszteni tudod magad. Lehet, hogy egész életedben ugyanazzal dolgozol. Lehet, hogy életed különböző szakaszaiban más-más térkép segít. Lehet, hogy valamit évekre félreteszel, majd később visszatérsz hozzá.

A posztmodern embernek megjelent ez a szabadsága. És ebből már aligha van visszaút. Nem reális többé az az elképzelés, hogy valamelyik világvallás egyszer majd meggyőzi a Föld teljes lakosságát: dobjátok el a saját hagyományotokat, mert kizárólag a miénk igaz. Abba kell hagyni azt a spirituális és vallási gőgöt, fennsőbrendűséget és agresszív kolonizációt, amivel a kereszténység még ma is le akarja igázni az ősalkosokat Latin-Amerikában, és amivel tette nálunk és István idejében a sámánizmust. És amivel teszi az iszlám kisebb számú, de bűnözői része a terrorizálást.

A vallások és birodalmak történelmük során különböző módokon és különböző mértékben próbálták saját hitüket és világrendjüket kiterjeszteni másokra. A mai globális világban azonban egymás mellett élnek a világvallások, spirituális utak, pszichológiai iskolák és önfejlesztő rendszerek ezrei. Ma már minden ország és kultúra a neten van és emberek milliárdjai repkednek el egymáshoz állandóan, egymásról tudó, összekapcsolt emberiséggé válunk.

Ez nem valami távoli jövő. Ez már van. Ez a jelenünk. Ezért szerintem nem azon kellene dolgoznunk, hogy mindenkit ugyanabba a rendszerbe kényszerítsünk. Inkább azon, hogy a nagy tradíciók őrizzék meg az eredeti kincseiket, ugyanakkor hagyják abba az autoriter emberi kapcsolati játszmákat és érkezzenek meg w6-os tudatszintre: elfogadás, méltánylás, megértés, figyelem, kapcsolat, együttérzés, igazság, és jól szervezett együttműködések.

Talán ideje ezért a Tízparancsolatot is tehát új más szemmel néznünk, így. Nem tíz parancsként, amelyet egy fölöttünk álló autoritás kényszerít ránk. Hanem egy ősi hagyomány tíz tükréként, amelyet magunk elé tarthatunk az önfejlődési utunkon.